Amikor jégkockára harapott vásott fogával a tél,
csikorgó fájdalmát vászonfelhőbe vájta,
s májfoltos arcán megrepedt a vékony porcelán.
Amint felébredt, borotvát élezett a kába szél,
pásztorként indult, mint nyáját féltő gazda,
de farkasok híján juhait táncoltatta pengeélű derekán.
Akkor szikrázó csillámport kaszabolt a kék acél,
fölnyalábolta maradék erejét a didergő Nap,
s fénykardjával rendet vágott a bárányok ezüst gyapján.
Én láttam.
Aznap éjjel táguló pupillámból olvasott igaz mesét
csillaggyerekeinek a sokat megélt fogyó Hold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése