....azt gondolom, hogy amikor megszületünk,
már eleve azért sírunk,mert tudjuk,
hogy küzdelmekkel teli élet vár ránk....
meg kell tanulnunk járni, egyedül enni,
megértetni magunkat a körülöttünk élőkkel....
mindenki adja a tanácsokat, mondja a véleményét,
javaslatát, de ennek ellenére a döntés felelőssége a miénk
....meg kell küzdenünk a gyermekkor ijesztőnek
vélt álommanóival....majd a felnőttkor démonaival....
küzdünk az iskolában, a munkahelyen.....és lehet,
hogy ez nem mindig sikeres...
de tovább kell lépni, mert az idő szalad, javításra
nincs lehetőség....mindent megtanulunk,
hogy létezni tudjunk...a szeretet is....
de vajon ez sikerül-e?....
a szeretet és a szerelem egyedül nem tanulható meg....
ha nincs viszonzás, akkor az egész egyoldalú és fájdalmas.....
hogyan lehet ezt jól csinálni?
hogy lehet jól szeretni, hogy azt a másik is
észrevegye, érezze....?
és főként viszonozza is, de őszintén nem pedig megjátszva....alamizsnaként...
valamit rosszul csinálok...valamit megint elrontottan...
akkor, abban a pillanatban nagyon mélyre rejtettem
ezt az érzést....rég volt.....ma pedig nem tudom
mit kezdjek vele...hogyan használjam....
de talán még megtanulható......
még sikerülhet....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése