Szilveszter éjjelén a hetvenöt éves asszony szemében riadalom, elesettség és szégyenérzet. Kövér, megereszkedett testén a világoskék hálóing nyakig felcsúszva, lehúzni nem tudja, ügyetlen kezével próbálkozik, de nem megy. Cukros, vérnyomása magas, láza nagy. Ül az ágy szélén, két nő támogatja, hogy vissza ne zuhanjon fekvő helyzetbe. Meg kell vizsgálni. Idegesen pislog, míg az orvos hallgatja a hátát, mellkasát. Állandóan oldalazva néz a nála jóval idősebb férj felé, akinek az ágya L alakban van az övéhez tolva. Az öreg szintén beteg, a túlfűtött szobában két takaróval és sapkával a fején behunyt szemmel veszi tudomásul a körülötte kialakult zűrzavart.
Nézem az asszonyt, segíteni nem tudok, bizalmatlan. Csak azt érzékelem, hogy nem akarja, hogy a férfi lássa ilyen kiszolgáltatott állapotban. Legalábbis így gondolom. A széket, amin ülök, arrébb húzom, kettejük közé, hogy takarjam testét a férfi szeme elől, aki egyébként egyáltalán nem lett volna képes megfordulni úgy, hogy lássa az asszonyt. S akkor észreveszem a nő szemében a hála egy kis szikráját. Vagy csak képzelem? Nem tudom, de megnyugszom. Úgy érzem, mégis sikerült valamit tennem. Ez az éjszaka ennek a beteg nőnek nem a realitás éjszakája, nem is a szilveszteré: a túlélésé.
Vajon valamikor szép lehetett?
Élettel teli, nevetős?
Mindegy. "A halál előtt mindenki egyenlő."
Én pedig mindenféle fogadalom nélkül nem cigizek azóta. (Vajon meddig?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése