Zohar, az őszinte ...

Prológus:

Leült velem szemben, s átnyújtott egy követ. Szív alakú volt. Majd így szólt:

- Van, hogy a kőszív is meghasad.

Remélem, sosem fogom megtudni, milyen érzés ez. Nem, nem a meghasadás. A kőszív.

Mert talán sokkal gyakrabban fáj így, talán sokkal több sebet hordozok, talán tovább tart, míg újra és újra színekbe borul körülöttem a világ, talán így többször markolom a földet térdre kényszerítve, és többször száll az ég felé megtépázott imám, de soha, semmivel fel nem cserélhető csoda az, amit érző szívnek mondunk, de ennél sokkal több.

Most újra mozgásban van. És látja a lényeget. Bár hányszor került a pokol fenekére, nem hagyták magára. Olyan erős kezek tartották a végső megsemmisülés fölött, hogy nincs más választása, csak újra és újra szárnyat bontani, és hálásnak lenni azért, hogy nem engedik, hogy az egyszerűbb utat válassza. A kőszívvé válás útját.

S így, a behegedt sebeim tanítanak, a világom általuk ezerszínű fényben ragyog, térdemet leporolom és arcomat tiszta tekintettel fordítom az ég felé, hogy elmondhassam az Égieknek és Nektek* is: köszönöm, hogy tudok szeretni.

* Nektek, akik úgy ültetek fel vaníliafelhőmre, hogy véletlenül se lökjetek le, ha néha szűk a hely, és akik megmutattátok szerettek akkor is, ha elkóborolt éppen az angyali énem.