Tekintetem létem ólomba öntött sorai között bolyong, ahogy visszalapozom a megkopott könyv molyrágta lapjait, kezem meg-megremeg, mert ki akarom tépni a sosem kért szép imákat, hogy ne legyek többé a megénekelt idő láncra vert rabszolgája.
A hófehér lapokra szőtt fekete hálóból egy kiszakadt verssor odaszegezi a gondolatomat egy pillanathoz, mely felemel az ég ködfátyolos útjára, s hagyja, hogy porba hulljak a megsemmisülés puszta gyötrelméért.
Mellettem vagy, s ha félek, becsukod a könyvet.
Kézen fogsz, és elkísérsz a megcsillanó létbe, én felvillanó fény-képként követlek, s ha már nem félek, tudni fogod.
És kitárod újra a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése