Lassan kúszott a lusta nap az égen, mézcsíkot húzva maga után, otthagyva a távozó pillanatot,
mielőtt fejest ugrana az égő horizontba.
Vállamba véres csíkot vájt a keskeny szíj, amin mázsás zsákom kapaszkodik,
egy Istentől kapott virág égi jelére vágyva.
Hogy szakadjon százfelé, zuhanva múltból a jövőbe, hiszen nincs már hajnalokon hajamba
szárnyat bontó pillangóálom.
Hajóra szállok és koszorúba fonnak az égre kapaszkodó csillagok, még hallom,
ahogy szavad elmerül fekete ólomlábakon.
Fekete színt játszó áttetsző vízcseppek között a csönd szele hajtja vitorlám,
s a ködbe vesző égő pont búcsúzóul üzen.
Gondolatba csomagol néhány zárójelbe mondott imát, hogy ne féljek az ég alatt,
hiszen nem vagyok más, csak szétmálló papírlap a vízen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése