A vihar elvonult, a faleveleken megülő esőcseppeken már megcsillant az előbukkanó nap fénye.
A vadul hömpölygő folyó partján ház előtt ült, hátát a fa széles törzsének támasztotta...felhúzott lábait karjával átölelte.
Arcát a nap felé fordította...résnyire nyitott szemében könnyein át apró gyémántként szikrázott az egyre fényesebben ragyogó nap.
Lelke még borzongott...a magány dermesztő ereje nehezen engedett fel.
Nem mozdult a kutya sem...lábait fejére hajtva laposakat pislogott...
megérezte a bánatot, mely a nőt körülvette.
A madarak feléledve az eső hűsítő erejétől hangos ricsajba kezdtek...a természet élte tovább a maga életét.
A könnycseppek utat találva legördültek az arcán, de nem mozdult, hogy letörölje.
Ekkor megpillantotta a fény mögött a szivárvány-kaput...a természet ajándékát.
Megmozdult...kezét szeme elé téve csodálattal nézte.....szája mosolyra húzódott.
A kutya megérezte a változást...
Közelebb húzódott és biztatásként megnyalta a nő kezét.
Hálából megsimogatta a kutya fejét, aki azonnal felugrott és farkát csóválva ugrálni kezdett.
Lassan felállt... feltűrte a nadrágja szárát és elindult a parton a kutyával.
Csodálta a vizet...a természetet, amely újra és újra meg tud újulni.
Léptei felgyorsultak, majd futni kezdett az őt lehagyó eb után.
Nevetése és a kutya ugatása visszhangzott a folyóparton.....
Rég volt, azóta sok év eltelt, de akár most is lehetne…
Az élet küzdelem, de a cél elérése, az álmok megvalósulása mindezt feledteti és ez elégedettséget, örömet, értelmet ad az életünknek….
Soha nem adom fel…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése