Nincs más, csak a tenyeredben lüktető szálka nyoma, melyet azóta hordozol, mikor durvára ácsolt keresztedet lábam elé tetted, s én mellé tettettem sajátomat, hogy egymásra simulva kioltsák az évezredes történelem fájdalmát.
Már nem megfeszülünk. Csak létezünk. Együtt, mint az asztalon egymás táncát járó két borospohár. Arcodon kottát rajzol a remény, hogy helyre kerül az elcsúszott hang, a megbotló ritmus, az elhibázott felütés.
Minden szívdobbanás egy ütem létünk himnuszában, mellyel egyszer égi szerenádot adunk, ott, ahol már nem méri újra senki a ránk szabott időt, nem kérdezi többé hogy szorít-e valahol a sebtében összefércelt pillanat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése