Úgy ültünk egymással szemben, mint két megszeppent kisgyerek. Csak néztél rám, ahogy gombolyítottuk létünk törékenyfényű selyemszálait, vigyázva minden feltekert pillanatra, hogy a csomók ne szakadjanak, hanem kisimuljanak, a fénye ne megkopjon, hanem újra ragyoghasson, a végét pedig ne varrjuk el.
Ülünk egymással szemben. Tenyerem tenyeredben, talpam talpadhoz simulva, lassan összeér vállunk, hídként feszülünk jelenünk és jövőnk között, te megszögeled a korlát hiányzó darabját, én kezemet nyújtom és átkelünk közös hitünkön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése