A hold paplana alól kibújt a hajnal, párnát rázott a színekbe szikrázó szívemre, kiléptem az udvarra, s hallottam, ahogy a kertkapu rozsdás kilincsén kapaszkodó kismadár kergette elreppenő gondolatait.
A törékennyé olvadt pillanatban ledobtam gúzsba kötött vágyaim, úgy akartam megmártózni az ősz színes pillanatai között, hogy hátrahagyjam minden tüskés gesztenyébe menekült érzésemet.
Elmerülve a zöld dió éretlen illatában, megmártóztam a fák idős lombkoronájában, élveztem, ahogy létem minden porcikáját színes falevelek érintik, megfoghatatlanul.
Meghitten pihentem meg az őszi elmúlásban, s Te láttad, hogy szeretkezem az újraéledő tájjal.
Testemről leseprem a tápláló avar örök körforgását, s alatta mosolyod melege minden bizonytalanságomon át üzeni, hogy híd vagy nekem, magamtól magamhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése