Van kinek a napfény, azért ragyog szebben,
mert szegénységem tőrét, forgatja szívemben.,
S a sors, rongyként dobott az időnek, s az elbánt velem.
Nincs tiszta mosolyom, csak őszinte tekintetem.
Hát nevessetek, legalább adtam valamit,
mert nekem van miből, s már nem számít.
Tükröm torz másában, én látom magam,
érzem rútságom, de ilyennek maradtam.
S hogy mi az mi bánt, sebzi szívem?
Mikor az súlyt le rám, kibe rózsát ültettem.
Mert bántani csak az tud, kit igazán szeretünk.
Olyankor szívünk sír, s hazug módon nevetünk.
Ez nem büszkeség, tévedsz, méltóság a neve.
Megillet mindenkit, ki születik e földre.
S a nagysággal lehet párban járnak,
eltemették bennem, s áldoztam egy ócska világnak.
http://www.youtube.com/watch?v=kSBjQ7ZA9g8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése