A pénztárak melletti saroknál ült hetek óta a koszos földön, mintha szégyellné magát, mélyen a szemébe húzott kalappal, teljesen mozdulatlanul. Előtte az adományoknak kirakott kisebb kalap, akárhányszor is láttam, mindig üresen. Az "üzlet" nem mehetett túl jól.
Megállapítottam, hogy talán a teljes arcát eltakaró nagy kalap lehet az oka, vagy a néma mozdulatlanság. Üzleti tanácsokat nem akartam adni, de túl személytelen volt, hogy részvétet ébresszen. Mások rá sem néztek. Még a közterület-ellenőrök sem szóltak rá, pedig itt tilos volt a koldulás. Mintha ott sem lett volna.
Én is csak azért néztem meg jobban, mert régen mindig itt vártam rád. Pont ezen a helyen, ahol a tömeg nem sodort el és már messziről láthattalak, ahogy az aluljáróból feljössz;
Sokadik napja haladtam el előtte, sokadik napja foglalta el azt a helyet - és talán a még mindig itt lebegő varázs miatt - megszántam és először a járókelők közül, egy kétszázast dobtam az üres kalapba. A koldus megmozdult. Azt hittem megköszöni, de reszelős hangon csak annyit mondott:
- Kedves uram! Félreértett.
- Hát nem pénzre van szüksége? - kérdeztem finoman, hogy ne bántsam meg a kalapba burkolt önérzetét.
- Nem. Szavakat koldulok - válaszolta tagoltan, talán azért, hogy ne kérdezzek vissza.
Volt a hangban valami büszkeség, az alantas pénz megvetése.
- Szavakat? - kérdeztem empatikusan, belegondolva, hogy milyen magány kényszeríthet ki ilyesmit.
- Igen. Kérem, hogy egy olyan szót, amelyre esetleg már nincs szüksége, írjon fel egy darab papírra és tegye a kalapba.
Ez valami különös játék lesz. Úgy döntöttem, hogy belemegyek, bár szavaimra sohasem néztem úgy, hogy adományozható tulajdonaim lennének. A hely miatt hamar beugrott egy szó, amely számomra már elvesztette értékét. Miközben visszaemlékezve ráncoltam a homlokom, önkéntelenül is az aluljáró kijáratát nézve, a koldus anélkül, hogy a fejét felemelte volna, megszólalt azon a különös hangján:
- Na de uram, az azért túlzás lesz. Meggondolta?
- Nekem már nem kell - mondtam egy gyermek dacosságával és felírtam a szót egy eldobott jegy hátuljára, majd beleejtettem a kalapba. Végül is túl vagyok már rajtad.
Leírni még mindig könnyű volt, de elengedni már nagyon nehéz.
Pár perc múlva a 2es villamoson-en már rosszul éreztem magam. Néhány megálló után az ablak felé fordultam, hogy az utasok ne lássák az arcomat és mikor a gyorsítás miatt nagy volt a hangzavar megpróbáltam suttogva kimondani a szót. Nem sikerült csak valami sziszegés lett belőle, próbáltam hangosabban. Kétségbeestem. Valami artikulátlan hang szakadt ki belőlem, mire a mellettem ülő felém fordult és megkérdezte, hogy rosszul érzem-e magam.
Megnyugtattam, bár folyt rólam a víz, de legalább kiderült, hogy még beszélni tudok.
Ekkor eszembe jutott, hogy talán egyszer találkozhatom még veled.
A következő megállónál másokat félrelökve ugrottam le, tiszta erőből futottam, hogy elérjem a szemközti megállóban a visszafelé tartó szerelvényt. Átpréseltem magam a csukódó ajtón. A visszaút óráknak tűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése