Délelőtt kiment sétálni a közeli parkba. Folyton utazott, csak úgy a két lábán, egyik magányból a másikba. Mint a fogságban tartott vadállat ketrec és kifutó között. Mintha a szüntelen mozgás elvezetné valami titkos kijárathoz, állandó éberségre kényszerítve minden idegszálát. Honnan ez a csillapíthatatlan kényszercselekvés, aminek semmi értelme, vég nélküli, céltalan bolyongás az őrültekre jellemző valótlanság elfogadását kóstolgatva. Kereste a régi lábnyomait, a téglatörmelékkel felkarcolt évtizedes ugróiskolát az öreg bérház dohos szagú udvarán. A boldogtalan gyerekkort, amikor még hitte, hogy minden évben van karácsony, s egy türelmes angyal csak miatta szöszmötöl a Göncölszekér jobb első kerekén törökülésben dúdolgatva: "betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének". Leült egy padra és nézte a tavon ringó sárga tündérrózsákat. Nem jól van elrendezve ez a világ. Bekattant egy gondolat "a százszorszépek hatása a gammasugarakra" - mi ez? Egy film, vagy könyv címe? Vagy csak beszélgetnek az agyféltekéi egymással? Akkor már lehajtott fejjel az előtte futó ösvényre meredt fókuszálatlan, üveges tekintettel. Hirtelen feleszmélt. Belépett a látószögébe két zöld gumicsizma.
- Jó napot! - az öreg parkőr állt meg előtte. Ismerték egymást, itt szoktak találkozni, régebben beszélgettek erről-arról, nevettek is olykor. Most hallgattak. A férfi közelebb lépett, lassan felé nyújtotta a kezét. Egy szál sárga rózsát tartott benne. Átadta a nőnek, és szó nélkül tovább ment.
Fogta a virágot, elhomályosodott a szeme, a könnycseppek csiklandozva futottak végig az arcán. Beszivárgott a sós víz a szája szegletén. Két perc múlva már a lakásában volt, ült a konyhában, letette a rózsát az asztalra. Egy kislányt látott, sok-sok évvel ezelőtt az iskolapadra könyökölve. Előtte üres papírlap, a táblán egy mondat: "nyári élményeim". Csak fészkelődött, sehogy sem talált fogást a témán. Letépett egy rózsaszirmot. Kettőt, hármat, aztán tenyerébe ölelte a megcsonkított virágot és letépte a száráról. Lassan engedett a szorításon, egyenként nyíltak az ujjai, kezét magasba emelte, s rezzenéstelen közönnyel figyelte a vitorlázó szirmok céltalan útját. Bal kezében még mindig a szárat tartotta. Hüvelykujját a hegyes tüskére nyomta, látni akarta a dolgok egymásra épülő törvényszerű folyamatát. Nem érdekelte a fizikai fájdalom, felkészülten várta az eredményt, a jutalmat, a befejezettség leheletnyi nyugalmát. Egy piros orrú pöttöm nyúl szaladt cikázva a frissen hullott pihe hóban. A nő rámosolygott a kövér vércseppre, közelebb hajolt, s alig hallhatóan megszólította:
- Hé! Az elveszett szánkódat keresed?
http://egyszervolt.hu/dal/content/kalaka-betemetett-a-nagy-ho.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése