...lépett be a félhomályos kápolnába. A nehéz tölgyfa kapu csikorogva csukódott be mögöttünk.
Egy ideig nem szólt semmit. Tekintetét óvatosan hordozta körbe a málladozó freskókon és szobrokon. Olyan óvatosan, mintha csak félt volna, hogy pillantásával kárt tehet bennük.
A színes ólomüveg ablakokon itt-ott beszűrődő napfényben milliónyi porszem járta őrült táncát, vakítóan fénylő hidakat alkotva.
Fázósan közelebb bújt hozzám. Olyan közel, hogy szinte a szívdobbanásait is hallottam a súlyos boltívek alatt. A mégoly óvatos léptei is sokáig visszhangoztak az ódon falak között. Mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki.
Megállt a nem túl díszes oltár előtt és tétova mozdulatokkal lassan keresztet vetett, majd pillantását rám sem emelve halkan, nagyon halkan - talán, hogy a Mindenható se hallja meg -, mégis kellő nyomatékkal megszólalt:
- Látod, itt jelen van Isten -
Odaléptem hozzá, óvatosan megfogtam a kezét, és gondolatban fohászkodtam ahhoz a jelenlévő Istenhez, hogy soha többé ne kelljen elengednem ezt a kezet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése