Kutya...

Még nem volt öt óra sem, de a kisfiú már ébren volt. Valójából nem is aludt.

Csak a másnap körül kavarogtak a gondolatai. Meg a meglepetés körül,amit az édesanyja ígért neki. Születésnapja volt, amiről valószínűleg az összes madár tudhatott, mivel mind ott csivitelt az ablak előtt,

pedig még éppen hogy csak kezdett pirkadni, és igen hideg is volt.

Alig várta, hogy mindenki felébredjen. A reggeli sem esett jól és a kakaós bögre alján is jócskán maradt. Folyton csak azt kérdezte,hol van már az a meglepetés. De édesanyja csak annyit mondott neki,

hogy fejezze be szépen a reggelit és öltözzön fel jó melegen.

-          Hová megyünk? Hová megyünk? A meglepetéshez kell? Az lesz a meglepetés?

-          Mi lesz az? - Kérdezgette szinte folyamatosan.

Az öltözködés szokatlanul zökkenőmentesen és simán ment.

Valahogy most egyik ruha sem kerekedett kifordítva, és az apró gombok is rendre megtalálták a maguk helyét.

-          Kató is velünk jön? Hiszen neki nincs is születésnapja - méltatlankodott a

-          kisfiú kicsit féltékenyen és csalódottan, amikor látta, hogy nővére is öltözködni kezd.

Végül az édesanyja egy kis kartondobozt vett elő, itt-ott kilyukasztgatta,majd elindultak a fagyos reggelbe, a buszpályaudvar felé.

Egy örökkévalóságnak tűnt az út és még többnek az utána való gyaloglás,mígnem egy csúnya,

komor, szürke épület előtt nem találták magukat.

Valami volt a kapu fölé írva nagy kék betűkkel, de a kisfiú még nem tudta ezeket a betűket elolvasni.

- Anya. Mi van odaírva?- kérdezte a fiúcska, de a válaszra nem volt már idő mert a kapu csikorogva kinyílt, a sötét torkában pedig egy szürke ruhás, fején félrecsapott svájcisapkát viselő férfi jelent meg,

betessékelve őket.

A kisfiú orrát erős bűz csapta meg. Távolról pedig kutyák ugatása és nyüszítése hallatszott.

- Kiskutya - mondta alig hallható, elcsukló hangon, valami nagyon-nagyon széles mosollyal az arcán a kisfiú.

A szürke ruhás bácsi egy ketrecekkel teli helyiségbe vezette őket, ahol számtalan kicsi és nagy, fekete, fehér, foltos, fiatal is csöppnyi kutya ugatott, acsarkodott, vagy farkát behúzva nyüszített.

Odaléptek egy ketrechez, amelyben gombolyagban vagy öt bolyhos csöppség szuszogott csapzottan, tarkán. A rács kitárult, és a bácsi belépett.

A sarokból egy apró kiskutya botladozott elő bizonytalan léptekkel,folyton fel-fel botolva hol a vizes tányérban, hol pedig az eleséges dobozban.

A bácsi félrelökte és kiemelt egyet a kupacból, majd az édesanya kezébe adta.

- Boldog születésnapot - mondta az anya és óvatosan a kisfiú kezébe adta,aki kerek szemekkel, megilletődve tartotta a szuszogó jószágot.

Szemével azonban a kis botladozót kereste, aki azóta visszaoldalgott a sarokba.

- Én azt kérem!- mondta határozott hangon a kisfiú és rámutatott a magányos,szemmel láthatóan nem túl jó bőrben lévő kis kölyökre.

- Az a kutya vak asszonyom. Nem fogja megérni talán a holnapot sem –mondta a telepvezető.

- Kisfiam, nézd meg milyen aranyos ez a kutyus - mutatott a fiúcska karján időközben békésen alvó kiskutyára, de a fiúcska halkan elpityeredett, majd hangos zokogásban tört ki.

- Nekem az a kiskutya kell!!.- szipogta.

- De miért kell neked az a kutyus? Beteg is, nem is lát. Itt van ez. Ez egészséges.

Nézd milyen aranyos - erősködött egyre csak az anyuka.

-          Éppen azért. Mert vak és beteg. És mert senki nem szereti - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a kisfiú, majd szavainak nyomatékot adva újra legörbült a szája és pityeregni kezdett.

Boldogan szorította magához a kartondobozt. Időnként belesandított,vajon benne van-e még?

Talán nem tűnt-e el? Vajon nem csak egy álom volt-e?

De a vak, sovány, csapzott kiskutya a dobozban volt. Néha kidugta fekete, fénylő,borostyán orrocskáját, megérintve vele a kisfiú karját.

Az övé volt.

Ha jól emlékszem 16 évvel később saját kezemmel, potyogó könnyek közt temettem el a kis foxit,

akinek annak idején a Bogi nevet adtam.

És azt hiszem, egész életemben ő szeretett a legjobban, legönzetlenebbül,szünet nélkül.

Talán hálából, hogy akkor, ott, azon a hideg februárvégi reggelen őt választottam.

A beteget, vakot, elesettet, akit senki nem szeretett.