Mi hozott ide?
A dac? A lehetőség?
Mindegy.
Ülök a gólyalábú széken, háttal a zsizsegő teremnek.
Hallom a zenét, nézem a felszolgálókat, a pultosokat.
És hagyom, hogy a bennem kavargó fekete düh haragos hömpölygéssé hízzon. Nem véletlenül ide jöttem, itt már szinte egy pillantásból kiismerik milyen napom is volt, és ennek megfelelően töltenek. Már szólnom se kell szinte.
Érzem a párlat parázs égetését a nyelvemen.
Ideje hogy kezdjek magammal, a mérgemmel valamit.
A fekete káoszba egy piciny csodát helyezek el, egy mai kellemes pillanat ízét. Picike világos pont a sötétben.
Erre fókuszálok egyre hizlalom.
Egy papírlapot veszek kézbe.
Az ezerszer ismételt mozdulatok magától értődően indulnak útjukra.
Élre él hajtásra hajtás. Közben hagyom, hogy a fehér gömb egyre nagyobbra növekedvén minden kilégzéssel egyre kijjebb szorítsa belőlem a dühöt.
Lapra lap, élre él.
Hajtások.
Formát ölt lassan.
Szétnyitom és a daru szárnyat bont.
Az utolsó mozdulat sóhajtásával a maradék feszültséget is útjára engedem.
Kérek még egy italt, immár a mosolyom mellé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése