....erővel csapta be maga mögött az ajtót. Szinte beleremegett a lépcsőház. Hármasával szedte a lépcsőket. Lefele rohantában még hallotta a lány zokogástól fuldokló hangját.
- Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek!-
Nem sokkal utána pedig hangosan koppant valami az ajtón. Ha az, amit utoljára látott a felesége kezében, akkor minden bizonnyal az a kínai porcelán kávéscsésze volt, melyet az édesanyjától kaptak nászajándékul. Csak remélhette, hogy kiürült. Alig egy hónapja tapétázták újra a lakást.
Fájdalmasan felszisszent, de nem állt meg egy pillanatra sem. Ilyenkor rendszerint kisétálta magából az indulatokat. Egy órás séta gyógyír minden veszekedésre. Bizakodva gondolt arra, hogy felesége is
elmenni készül otthonról, legalább is a hűtőszekrény oldalára táblafilccel felírt öles betűk erre figyelmeztettek: 9 ÓRA FODRÁSZ. Ott talán megnyugszik ő is.
Megszaporodtak a viták közöttük mióta megtudták, a kislányuk soha nem fog rendesen járni.
Ő persze igyekezett tudomást sem venni róla, mert hát egész életében ezt a taktikát követte:
Amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Nem úgy a felesége. Azóta egészen átalakult az életük.
A túlzott gondoskodás, és odafigyelés pedig folyton kizökkentette a férfit. Nem tudott arra összpontosítani, hogy ne vegyen tudomást arról, ami visszavonhatatlan. Mindketten nehezen viselték ezt az állapotot.
Erős, hideg szél fújt. És az eső is elkezdett cseperegni. Szorosabbra húzta magán a kabátot, közben saját lépteinek kopogását hallgatta. Gondolataiban pedig egyre csak az motoszkált, hogy mennyire szereti a lányt. És pontosan tudta, hogy a lány is ugyanígy érez iránta. Ezt gyakran érezte, amikor éjszaka felriadt egy-egy rossz álomból és az első dolog, ami tudatába hatolt, az felesége hűvös kezének megnyugtató érintése volt a homlokán. Neki sem lehet könnyű. És ha józanul belegondol, tudnia kell, hogy nem rá, hanem érte haragszik.
Egyre jobban kezdett fázni. Az eső is alaposan átáztatta. Letörölte órája számlapjáról az esőcseppeket, és csodálkozva látta, hogy már több mint két órája rója az utcákat. Hirtelen hiányozni kezdett neki a megnyugtató érintés, felesége gyönyörű zöld szeme, és a megbocsájtó ölelés.
Gyorsan sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult hazafelé.
Félúton járhatott, amikor megcsörrent a telefonja. A sok zseb közül csak hosszas keresgélés után került elő az apró mobiltelefon. Örömmel látta, hogy a kijelzőről az éppen előbb emlegetett gyönyörű zöld szempár mosolyog rá.
- Szia egyetlenem. Azonnal otthon vagyok, kérlek ne haragudj rám!- szólt bele a telefonba, de a válasz nem a megszokott kedves, dallamos hangon érkezett. Egy hűvös férfihang szólt a telefonba.
- Elnézést kérek, Ön Tímea férje?-
- Igen, de.....-
- Az egyes gyorsbillentyű az ön száma volt. Ezt hívtuk fel. Sajnos a feleségét autóbaleset érte.
Egy teherautó nem tudott megállni a vizes úton...-
- Mi történt? Hol van most? Kórházba szállították? Ugye kórházban van? Azonnal ott vagyok!- szakította félbe a hűvös hangot.
- Kérem legyen nagyon erős..... sajnos már nem tudtunk rajta segíteni......-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése