....fekete-fehér Fellini film. Csikorogva fékez a vonat. Nagyon hideg van.
Azon gondolkodom, hogyan fogom gyorsan megtalálni a tömegben, késésben vagyunk.
De a vonatról néhány másodpercig senki nem száll le. Aztán messze, a szerelvény
legvégén nyílik egy ajtó, sápadt fényt öntve a jeges peronra.
Egy nő száll le óvatos léptekkel a fényszőnyegre. Ő az. Lassan elindul felém, óvatosan
egyensúlyozva a síkos peronon. Rajtunk kívül egy lélek sincs az állomáson. Elé sietek.
Két puszival köszönt, majd belém karol.
- Mehetünk - mondja, és elindulunk a kocsi felé. A kigördülő vonat fagyos szele még illatfoszlányt
lop bokáig érő, hosszú, fekete kabátja alól, majd féltett zsákmányával eltűnik sötétben.
Nem egyszerű parkolóhelyet találni. Jó messzi a bejárattól a friss hóban tudunk csak megállni.
Érzem a vacogását. Az előtérben már senki. Gyorsan leadjuk a kabátokat, épp az utolsó pillanatban,
majd sietve fel a lépcsőn. Az ajtóban, és a nézőtér két oldalán is már tömeg ácsorog,
akiknek nem volt előre váltott jegyük. Természetesen a miénk a sor közepére szól.
Sokaknak fel kell állni, hogy elérjük helyünket. Megszámlálhatatlan tekintet tapad rá.
Hát persze, hisz' gyönyörű! Büszke vagyok, hogy velem van.
A műsor színvonalas, jó látni, ahogy csillogó szemmel élvezi. Időnként oldalra pillantok.
Lehet, hogy csupán képzelődöm, de mintha igazgyöngyként ragyogó, apró könnycsepp billegne szeme sarkában egy-egy megható jelenetnél, akár csak azt nem tudná eldönteni, hogy az arcát cirógassa végig,
vagy időzzön-e még a hosszú szempillák árnyéka alatt egy kicsit.
Még szinte a fülünkben csengenek a Les Preludes taktusai, ahogy kinyitom előtte az ajtót.
Óvatosan lépett be a lakásba, pedig járt már itt. Levettem a kabátját, majd felakasztottam a fogasra.
- Ne értsd félre, de segítenél kikapcsolni a cipőmet?- szólalt meg.
- Hát persze - Válaszoltam, és ahogy leguggoltam mellé, óhatatlanul végigsiklott a tekintetem a lábán,
majd a bokáján állapodott megy. Nagyon szép volt. Megpróbáltam nem hozzáérni, miközben
megfejtettem a csat működési elvét.
A szobában kellemes meleg fogadott. Bekapcsoltam egy lágy hárfamuzsikát. Ő alaposan körülnézett, végignézte a könyveimet, a képeket a falon.
- Ennél, vagy innál valamit?- kérdeztem, és szélesre tártam a bárszekrény ajtaját előtte.
- Nem, köszönöm. Hoztam egy üveg pezsgőt neked, meg süteményt. Bontsuk ki azt.
És mutass nekem képeket az utazásokról -
Bekapcsoltam a gépet majd mindketten leheveredtünk a széles ágyra. Én meséltem, újra átélve az élményeket, ő pedig minden kekszet kettétört, és a felét nekem adta. Szinte észre sem vettem,
hogy mikor helyezkedett úgy, hogy feje a vállamhoz került, ahogy azt sem, hogy mikor fogta meg óvatosan, szinte észrevétlenül a kezem, mint ahogyan egy kislány fogja meg a fiú kezét az iskolapad alatt úgy,
hogy az véletlennek tűnjék. Éreztem, hogy hideg a kezem a tenyerében.
Repült az idő, mi pedig két földrészt is bejártunk, amikor hirtelen, apró szilánkokra törve a csöndet, megcsörrent a telefonja. Tudtam mit jelent ez a csörgés. Halkan csak annyit mondtam: maradj még kérlek...
- Mennem kell - válaszolt, majd felvette a telefont.
Az előszobában még megöleltük egymást, kaptam két puszit, majd kilépett az ajtón.
A lépcsőfordulóban még elkaptam egy utolsó pillantását, majd egyedül maradtam.
Az ablakból láttam, ahogy megáll mellette egy fehér autó a járda szélén. Alacsony férfi száll ki belőle,
elveszi tőle a csomagot, berakja a hátsó ülésre, majd megöleli a lányt. Hosszan. Fájdalmasan hosszan. Mindketten beülnek, és az autó lassan eltűnik a kanyar mögött.
A csend keményre sűrűsödött. Mintha órák óta egy perc sem telt volna el. Megtöröltem könyökömmel magam előtt az ablakot, ami mögött nemrég még őt figyeltem. De nem javult a kilátás. Nem az ablak volt párás....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése