Nézem a macskát, megállva egy kerítésnél séta közben a novemberi tavaszban - nézem, csodálom és irigylem.
Az oldalán fekszik elnyúlva egy ütött-kopott hintaágyon,
sütteti magát a késő őszi verőfényben, szemei csukva,
bal mellső tappancsával időnként a levegőbe markolászik. Csend van, nyugalom, autó sem jár az utcán, távolban,
messze berreg csupán valami, talán egy fűrészgép.
A macska nyugodtan fekszik, biztonságban érzi magát,
mosolyog szunyókálás közben.
Talán megfogta az álom-madarat - boldog.
Ne kérdezd, honnan tudom - tudom.
Irigylem, igen, irigylem, milyen kevés kell neki a boldogsághoz:
teli has, nyugalom és egy kis napfény.
Volna nekünk, értelmes embereknek mit tanulnunk
az 'oktondi' állatoktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése