Valami van a télben, ami a gyermekkorra emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban,
mint más évszakok.
A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers orrfacsaró illatában,
mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett...
Akkor sokkal nagyobb telek voltak...
A ház, ahol laktunk egy hatalmas villa, szuterén+2 szint és mindezt körbefogta a gyümölcsfákkal, mogyoróbokrokkal, konyhakerttel, virágokkal övezett hatalmas udvar.
Télen a rózsabokor csupasz ágain piroslott a csipkebogyó, amiből finom lekvárt
készített anyukánk.
Apukám mikor eldobálta a havat, hosszú járatokat épített a hóban.
Kiválóan lehetett bújócskázni, mert ki sem látszottunk a hóból.
Mindig végigjártuk az egész területet a húgommal, addig amíg szűzhavat találtunk.
Havasak, vizesek voltunk, az orrunk, az arcunk piroslott a fagyos levegőtől.
A kezünk-lábunk félig lefagyott, amit aztán langyos vízben melegítettünk fel.
Ettük a havat, szopogattuk a jégcsapokat,
este pedig ittuk a forró csipkebogyóból főzött illatos, citromos teát.
A kályhában pattogott az égő fa....élveztük a hatalmas durranásokat, ahogy a dió és mogyoró száraz héja szikrákat pattogtatva elégett akár a petárdák...
A lakásban kellemes meleg volt........ forral bor fűszeres illata, - amiből 1-2 kortyot mi is kaptunk - biztonság és valami megfoghatatlan csodálatos érzés....
Az idővel megváltoztak a telek....elmúlt a varázs,
nincs az a biztonság és keresem azt a megfoghatatlan csodálatos érzést.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése