....az ódon ablakokon. Csak a tévékamerák éles fényű lámpái hasogatták cafatosra a Városháza gyönyörű, barokk épületének félhomályát. Az évszázados boltívek hol felerősítették, hogy kioltották a halk gyermekzsivajt, játszottak vele, dobálták egymásnak, majd óvatosan tették le a félreeső zugokba. Bizarr zeneként hatott a vörös márványburkolaton a kerekes székek abroncsainak surrogása, melyhez fehér botok kopogása adta a ritmust. Ezek a mosolygós gyermekcsodák valahogy nem akarták sehogy sem tudomásul venni, hogy a test fogyatékossága örök bélyeget nyom majd rájuk.
Kicsit izgatott voltam, amikor megláttam a kis szőke hajú, hétéves forma fiúcskát a tömegben, akinek forgatókönyv szerint én fogom átadni az ajándékot és az elismerő oklevelet. Az előttem várakozó felé már gördült is egy kerekesszék, melyben egy leány ült, ki ép embereket megszégyenítő ügyességgel festett a szájával csodálatos olajfestményeket. Kollégám az ölébe fektette az oklevelet.
A lány ügyesen megfordította kerekesszékét és tovagördült a hátsó sorokba.
Én következtem. A reflektorok fényében csak a felém szaladó kisfiú sziluettjét láttam.
A prózamondó versenyen elért eredményét méltató oklevelet, kitüntetést és ajándékcsomagot szorongattam a kezemben, közben arra gondoltam, vajon hogy kerül ide ez a kicsi fiúcska. Hisz' nincs semmi testi fogyatéka.
Odaért elém, egészen közel, majd büszkén kihúzta magát. Felé nyújtottam az ajándékot.
Először nem tudtam mi is olyan furcsa, aztán megláttam a mellén hanyagul görcsre kötött ingujját. Hirtelen eszméltem rá,
hogy a fiúcskának mindkét keze vállból hiányzik. Az idő megfagyott körülöttünk, nesz sem hallatszott.
Súlyos másodpercek hullottak apró szilánkokra törve a vörös márványon. Évezredeknek tűnt, amíg csak néztük egymást. Én a csomagra pillantottam, amit a nem létező kezekbe kellett volna adnom, aztán a fiúcskára,
majd ismét a csomagra. Végül hirtelen ötlettől vezérelve földre dobtam az oklevelet, az ajándékot,
ölembe kaptam a kisembert, erősen magamhoz szorítottam és megmutattam őt a mohó kamerák csillogó üvegszemeinek. Mert rájöttem, hogy igazából nem az ajándékért szaladt oda hozzám, hanem a szeretetért és az elismerésért.
Nehéz volt visszanyelni a könnyeimet és hirtelen szerettem volna valahol egészen másutt lenni.
De ma már tudom, hogy Isten kegyelméből lehettem akkor ott. És mára azzal is tisztában lettem,
mi is az én feladatom az életben.
Vannak furcsa emlékeink
amik bár nem bírnak különösebb jelentőséggel, mégis szinte egész életünkön át végigkísérnek bennünket. Ilyen emlékem nekem a "kopogós bácsi".
Nem, a kopogós bácsi nem volt különösebben ijesztő, de a figyelmet mindenképpen felkeltő jelenség volt.
Nem is tudom, milyen korai az első emlékem róla. Az biztos, hogy nagyon kicsi gyerek voltam, és ahogy minden korombeli, én is a téren játszottam. A kopogós bácsi pedig hosszú ballonkabátjában, fején eldeformálódott, zsíros kalapban, jobb kezében hegedűtokot, balban kopott végű görbebotot tartva végigkopogott a júniusi naptól puhára főtt aszfalton. Minden nap délután négy óra előtt valamivel.
Órát lehetett igazítani hozzá. Ezzel és talán azzal is keltette fel a figyelmet, hogy minden évszakban viselte a kalapot és a gyűrött kabátot.
Néha megállt furcsa pingvinjárásában, hóna alá csapta görbebotját, beletúrt feneketlen mély zsebébe, ahonnan gyűrött vászonzsebkendőt halászott ki, majd végigtörölte verejtéktől patakzó tarkóját,
és irreálisan fekete, állandóan mosolygó arcát. A kopogós bácsi cigány volt. Zenész cigány.
Emlékszem, amikor már nagyobbacska legények voltunk, a társaim csúfolták és dobálták.
Soha nem szólt, soha nem szitkozódott. Nem is állt meg, csupán a verejtéktörölgetés idejére. Meg egyszer akkor,
amikor úgy eltalálta egy kavics, hogy kiserkent a vér a homlokából. De szólni ekkor sem szólt.
Nagy, fehér zsebkendője azonos mohósággal itta a verejtékét és a vért.
Évek, évtizedek teltek el azóta, de a kopogós bácsi továbbra is csak rótta az aszfaltot. Ugyanabban a kalapban, kabátban, megroggyant fekete vászonnadrágban. Újabb gyerekgeneráció csúfolta, dobálta kaviccsal. Mintha megállt volna vele az idő. Semmi nem változott. Talán csak annyi, hogy ahogy lassult a járása, egyre korábbi időpontban kopogott el a házunk előtt.
Az is kiderült egy alkalommal, hogy ilyenkor a révhez igyekszik. A Pokol csárdába járt muzsikálni.
Évek, évtizedek óta minden nap. Egyre gyakoribb, egyre nagyobb pihenőkre kényszerülve.
Aztán egy nap úgy jött el a négy óra, hogy nem volt kopogás. A madarak elhallgattak egy pillanatra.
A gyerekek sem hangoskodtak és talán még a focilabda is kisebbeket pattogott. Talán csak beteg. Válaszolta halkan az egyik babakocsis anyuka a másiknak a fel sem tett kérdésre.
De a kopogós bácsi nem jött többé. A Pokol csárdát pedig azóta rég lebontották.
Nekem mégis sokszor jut eszembe a kopogós bácsi. És gyakran hallani vélem a furcsa fémes
koppanásokat a nyári napsütésben puhára főtt aszfalton. Ilyenkor odaszaladok az ablakhoz,
de csak néhány elszórt újságpapír fogócskázik a forró szélben...