Istencsapása ....

 

.....maga az apokalipszis, amikor nem bírod elviselni a könnyeket.

Nem, nem!

Nem a sajátjaidat.

Azokat megszoktad, megbékéltél velük.

A másokét.

 Azokat nem viseled.

 Elájulsz, eszméletedet veszted tőlük.

Iszonyatos, akár a vér látványa....

Dema: Új év jön....

Elmúlt 12 hónap......1 év......

úgy éreztem megtaláltam lelkem hiányzó mozaik darabkáját...

ezért érdemes volt várni, kihagyni az élet felkínálta lehetőségeket...

minden csodálatos volt....aztán valami megváltozott....

már nem volt olyan erős az érzelem ami átjött a túloldalról.....

nem éreztem azt a kötődést, ami marasztalt volna....

egy áttörhetetlen üveglap választott el bennünket....

ott volt....beszélt, de nem érezhettem, nem érinthettem és ez rettenetesen fájt....

a lelkem apró szilánkokra tört....és nem tudom összerakni....

nem tudom mit is érzek valójában:

hiányt...?

fájdalmat...?

őszinte, mély szeretetet....?

új év jön....

nem lesznek fogadalmak....nem tudom betartani...

el kellene felejteni mindent, ami volt,

és újra építeni az életemet

de Nélküle....?

elfelejteni....?

hogyan....?

annyira bevackolta magát ez az érzelem a lelkem eldugott kis zugába, hogy nem tudom kicsalogatni, eltüntetni....

az új évben is ott lesz.....vigyázok rá...dédelgetem...

azt hiszem amíg élek, nem hagy el ez az érzés....

és én sem őt....

csak mert szeretem : Ólomkatonám...

Ahogy az első koromszemcsék megtapadnak az új kályhacső redőiben, úgy vonzott gyomromban őrlődve a monotóniából kitörni kész gyermeki kíváncsiság, és homályhoz szokott szememet füstként marta az éjszakai monitorfény.

Eltompult bennem, majd egyre kontúrozódott a semmivel meggyürkőző ezerarcú félelem, de erdőm bölcs fái kitartóan virrasztottak velem, s ha élelmem nem is, patakomból mindig volt friss vizem. Pont úgy barangoltam, mint régen a hegyen, de most két ujjam szökdécselt morzejeleket a bucskázó köveken. Agyamban ólomkatonák füttyögve meneteltek dimenzióktól mentes tér-idő gombolyagban, csak lelkemet hajszolta szakadatlan a lélegzettel megalkuvó, folyton éber idegrendszer.

Láttam egymásba karoló, majd szétfoszló füstkarikákat,

indigóra kopírozott, elhasznált ceruzabeleket,

homályos üvegre pecsételt ötujjas bábokat,

mélyszántott gondokat sekély lombtető alatt

Most bekötött szemmel próbálom kiszűrni csörgősipkás hangok közül a bice-bóca léptek lelkemnek ismerősen koppanó zaját, hogy sajgó csonkjához forrasszam folyékony hidrogénbe fagyasztott ólomlábam

Mi az ami bánt...?

Van kinek a napfény, azért ragyog szebben,

mert szegénységem tőrét, forgatja szívemben.,

S a sors, rongyként dobott az időnek, s az elbánt velem.

Nincs tiszta mosolyom, csak őszinte tekintetem.

Hát nevessetek, legalább adtam valamit,

mert nekem van miből, s már nem számít.

Tükröm torz másában, én látom magam,

érzem rútságom, de ilyennek maradtam.

S hogy mi az mi bánt, sebzi szívem?

Mikor az súlyt le rám, kibe rózsát ültettem.

Mert bántani csak az tud, kit igazán szeretünk.

Olyankor szívünk sír, s hazug módon nevetünk.

Ez nem büszkeség, tévedsz, méltóság a neve.

Megillet mindenkit, ki születik e földre.

S a nagysággal lehet párban járnak,

eltemették bennem, s áldoztam egy ócska világnak.

http://www.youtube.com/watch?v=kSBjQ7ZA9g8

Szavakat koldulok-Szavakat?

A pénztárak melletti saroknál ült hetek óta a koszos földön, mintha szégyellné magát, mélyen a szemébe húzott kalappal, teljesen mozdulatlanul. Előtte az adományoknak kirakott kisebb kalap, akárhányszor is láttam, mindig üresen. Az "üzlet" nem mehetett túl jól.

Megállapítottam, hogy talán a teljes arcát eltakaró nagy kalap lehet az oka, vagy a néma mozdulatlanság. Üzleti tanácsokat nem akartam adni, de túl személytelen volt, hogy részvétet ébresszen. Mások rá sem néztek. Még a közterület-ellenőrök sem szóltak rá, pedig itt tilos volt a koldulás. Mintha ott sem lett volna.

Én is csak azért néztem meg jobban, mert régen mindig itt vártam rád. Pont ezen a helyen, ahol a tömeg nem sodort el és már messziről láthattalak, ahogy az aluljáróból feljössz;

Sokadik napja haladtam el előtte, sokadik napja foglalta el azt a helyet - és talán a még mindig itt lebegő varázs miatt - megszántam és először a járókelők közül, egy kétszázast dobtam az üres kalapba. A koldus megmozdult. Azt hittem megköszöni, de reszelős hangon csak annyit mondott:

- Kedves uram! Félreértett.

- Hát nem pénzre van szüksége? - kérdeztem finoman, hogy ne bántsam meg a kalapba burkolt önérzetét.

- Nem. Szavakat koldulok - válaszolta tagoltan, talán azért, hogy ne kérdezzek vissza.

Volt a hangban valami büszkeség, az alantas pénz megvetése.

- Szavakat? - kérdeztem empatikusan, belegondolva, hogy milyen magány kényszeríthet ki ilyesmit.

- Igen. Kérem, hogy egy olyan szót, amelyre esetleg már nincs szüksége, írjon fel egy darab papírra és tegye a kalapba.

Ez valami különös játék lesz. Úgy döntöttem, hogy belemegyek, bár szavaimra sohasem néztem úgy, hogy adományozható tulajdonaim lennének. A hely miatt hamar beugrott egy szó, amely számomra már elvesztette értékét. Miközben visszaemlékezve ráncoltam a homlokom, önkéntelenül is az aluljáró kijáratát nézve, a koldus anélkül, hogy a fejét felemelte volna, megszólalt azon a különös hangján:

- Na de uram, az azért túlzás lesz. Meggondolta?

- Nekem már nem kell - mondtam egy gyermek dacosságával és felírtam a szót egy eldobott jegy hátuljára, majd beleejtettem a kalapba. Végül is túl vagyok már rajtad.

Leírni még mindig könnyű volt, de elengedni már nagyon nehéz.

Pár perc múlva a 2es villamoson-en már rosszul éreztem magam. Néhány megálló után az ablak felé fordultam, hogy az utasok ne lássák az arcomat és mikor a gyorsítás miatt nagy volt a hangzavar megpróbáltam suttogva kimondani a szót. Nem sikerült csak valami sziszegés lett belőle, próbáltam hangosabban. Kétségbeestem. Valami artikulátlan hang szakadt ki belőlem, mire a mellettem ülő felém fordult és megkérdezte, hogy rosszul érzem-e magam.

Megnyugtattam, bár folyt rólam a víz, de legalább kiderült, hogy még beszélni tudok.

Ekkor eszembe jutott, hogy talán egyszer találkozhatom még veled.

A következő megállónál másokat félrelökve ugrottam le, tiszta erőből futottam, hogy elérjem a szemközti megállóban a visszafelé tartó szerelvényt. Átpréseltem magam a csukódó ajtón. A visszaút óráknak tűnt.

Boldog...békés....szeretetben gazdag Kellemes Karácsonyi Ünnepeket minden olvasómnak...

A fenyves erdők elindultak,

s hozták a havas illatát,

hallgassuk meg elcsendesedve

mit mond egy kis fenyőfaág?

Amíg csak ember él a földön,

akinek szíve-lelke lesz,

amíg csillagra néznek égre,

kitáguló gyermekszemek.

Amíg a kérges szívek mélyén

lesz egy parányi szeretet,

addig mindig lesz karácsony

a télbe burkolt föld felett.

Ne keresd a fa ajándékát,

Isten az ajándékozó,

ne várj mindent a hangulattól,

hogy szépen esik-e a hó?

Az igazi, fehér karácsony

a testet öltött szeretet,

s az, hogyha számodra

Jézus megszületett.

A fenyves erdők megérkeztek,

hozták a havas illatát.

A megszületett megváltóról

beszél minden fenyőfaág,

s hallgatja szerte a világ.

Csodák a világban....

A legszebb helyeket a Google Earth is elhozza

Ki sem kell mozdulni a meleg, fűtött szobából, hogy igazi látványosságokban gyönyörködjünk. Íme egy válogatás!

A Krakatau (angolul Krakatoa, portugálul Krakatao) vulkanikus sziget Indonéziában, a Szunda-szorosban Jáva és Szumátra szigetei közt. A hírhedt 1883-as kitörés a hirosimai atombomba energiájának az ötezerszeresével, mintegy száz megatonnával robbantotta darabjaira a hegyet, több mint 25 köbkilométernyi sziklát és hamut lökött ki a vulkánból, és a történelemben feljegyzett legnagyobb hangkitörést produkálta: a robbanás zajára a 3100 kilométer távolságra elhelyezkedő ausztráliai Perthben az emberek felriadtak álmukból. A hivatalos feljegyzések szerint a kitörés legalább 36 147 embert ölt meg, elpusztított 165 falut és várost és súlyosan megrongált 132-t.

A Kalifa-torony egy szuper magas felhőkarcoló az egyesült arab emírségekbeli Dubajban. Jelenleg a világ legmagasabb épületének számít 828 méteres magasságával, több mint 300 méterrel megelőzve a Taipei 101-et, a jelenlegi másodikat. Átadása 2010. január 4-én volt.

A Colorado fennsíkon található a Barringer meteorit kráter, amely az egyik leglátványosabb, meteorit becsapódás következtében keletkezett kráter, Flagstaff-től keletre.

A kráter átmérője hozzávetőlegesen 1,2 km

Vredefort kráter Dél-Afrikában, a legnagyobb ismert földi meteorkráter (300 km átmérőjű, egy 10 km széles meteorit nyomán)

A Megváltó Krisztus szobra Jézust ábrázoló, kitárt karjaival keresztet formáló műalkotás a brazíliai Rio de Janeiróban. A világ egyik legismertebb szobra az egykori brazil főváros (1960-ig) és az ország jelképe. Az emlékmű teljes súlya kb. 1000 tonna, ebből a szobor 700 tonna, a szobor magassága 30 m. A Megváltó Krisztus szobra a 700 méter magas Púpon, azaz a tropikus Tijuca Erdei Nemzeti Parkban emelkedő Corcovado-hegyen áll. A szobor Brazília leglátogatottabb műemléke: évente 1,8 millió turista keresi fel

A gízai piramis a legrégebbi és egyben az egyedüli fennmaradt csoda az ókori világ hét csodája közül. Az egyiptomi óbirodalmi Hufu fáraóról elnevezett piramis. a kínai nagy fal mellett a legnagyobb ismert ókori építmény. A mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében, a ma már Kairó elővárosának számító Gíza falu mellett áll, és a Föld egyik legismertebb turistalátványossága

A Kínában, Lushanban lévő Spring Temple Buddha szobor a világ legmagasabbja, amely az öt bölcs Buddha között a legfontosabb, központi figurát, a Vairocana Buddhát ábrázolja. A mintegy 1000 tonnás, monumentális alkotás – ha a 25 méteres talapzatot beleszámítjuk – 158 méter magasan nyúlik az égbe.

A Stonehenge körkörösen elrendezett kőtömbökből és földsáncokból álló monumentális őskori építmény az angliai Wiltshire-ben, Salisbury-től mintegy 13 km-re északra. A hely korabeli szerepével kapcsolatos elméletek az 1919-ben, de főként az 1950-ben indult ásatások nyomán születtek és a kérdés napjainkban sem jutott nyugvópontra. A régészeti helyet és környékét Az UNESCO 1986-ban a világ kulturális örökségének jegyzékébe vette fel

A Sydney-i Operaház új épületének megépítésére 1954-ben pályázatot írtak ki. Ezen 32 országból 233-an vettek részt. A nyertes egy ismeretlen dán építész lett: Jørn Utzon. A tervet fotók alapján alkotta meg. Ihletője Sydney hatalmas jachtkikötője vitorlásainak vitorlája volt. Az építmény a kikötő Bennelong Pointnak nevezett helyén áll. A névadó egy ausztrál bennszülött, aki az első kormányzó barátja volt az ausztrál gyarmaton. Eredetileg egy erődítmény állt a helyén. Később villamos-kocsiszín volt ott. Az opera 2,2 hektárnyi területet foglal el. A tetőszerkezet „vitorlái” 161 tonna súlyúak és 67 méter magasak.

A Szabadság Megvilágosítja a Világot, ismertebb nevén a Szabadság-szobor New York előtt, a Liberty Islanden található, a Hudson folyó torkolatánál. A rézből készült szobrot Franciaország adta az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A szobrász Frédéric Auguste Bartholdi volt, a belső szerkezet mérnöki munkáit Gustave Eiffel végezte

Nem túlzás ....

  

.....azt mondani, feltűnő jelenség volt. Ahogy fellépett a villamos lépcsőjén, azonnal minden szempár reá szegeződött. Elhelyezkedett a repedezett műbőr ülésen, igyekezvén úgy keresztbe tenni formás lábait, hogy a legkevesebbet láttassa a piciny miniszoknya. Kevés sikerrel.

Az öregember, aki szemközt ült a fiatal lánnyal, merev, szinte üveges tekintettel meredt a kikandikáló hófehér combokra.

A lány megérezte a reá szegeződő homályos tekintetet.

- Vén kéjenc - gondolta lenézően, miközben tetőtől talpig végigmérte az öregembert.

Az öreg kicsit izgett-mozgott, úgy tűnt, mintha előnyösebb pozíciót akarna felvenni a jobb betekintés céljából, közben egy pillanatra sem veszítve szem elől a csábos hajlatokat. Lassú mozdulattal lehajolt, kotorászott az ülés alatt, egészen közel kerülve a lány térdeihez. Hatalmas orrával nagyot kortyolt a villamos áporodott levegőjéből, majd felült, lemondóan sóhajtott, tekintetét a térdekről valahová szemmagasságba emelve így szólt:

- Hölgyem. Segítene megkeresni a botomat? Becsúszott valahová az ülés alá -

A lány odahajolt az öregemberhez és a fülébe súgta:

- Ha nem kopik le rólam, rendőrt hívok -

Az öreg arcán csodálkozás futott végig, de nem szólt semmit.

A villamos csikorogva fékezett a megálló előtt, mire az öreg nehézkesen felállt, előkotorta az ülés alá keveredett fehér botját, majd tapogatózva, óvatos, apró léptekkel megindult a kijárat felé, kihasználva a tömeg sodrását.

A lány még látta, hogy nagyot kortyol a koszos pesti levegőből és bizonytalanul megindul, ügyet sem vetve a türelmetlenül tülkölő autókra....

Arcodtól...

.....arcomig végtelen hosszú az út.

Rajta fénylő tüzem, hűs oázis, puha párna,

Lámpásom, étkem,

Egyetlen reményem.

Te vagy!

Oly távol....karnyújtásnyira.

Tegnap ...

 

...nagyon meleg volt. Busszal utaztam Pestre. Pont a déli hőségben szálltam fel és helyet kerestem valahol egészen hátul. Nem volt nehéz, mert csak hárman voltak rajtam kívül. Ebből a háromból is egynek biztos helye volt a volán mögött.

A következő megállónál felszállt egy "jó nő". Tényleg jó nő volt. Az idézőjel csupán arra kíván utalni, hogy a jó nő egyfajta embertípust képvisel.

Szóval felszállt a "jó nő" és leült velem átellenben. Gondolom azért, mert én meg a "jó pasi" voltam. Gondolom. Tehetem ezt egyrészt azért, mert nagyképű vagyok, másrészt, mert számtalan olyan hely volt a buszon, ahol egyedül ülhetett volna le. De ő velem szemben helyezkedett el a már-már elviselhetetlen hőmérsékletűre hevült szocreál műbőr ülésen.

Kutya meleg volt.

Fél órát utaztunk együtt. Napszemüveg volt rajta. Egészen sötét. Nem túl tapintatos dolog.

Az utazás alatt erősen izgett-mozgott, megigazította sminkjét, számtalanszor tette keresztbe szinte végtelen hosszúságú lábait, "véletlen" betekintést engedélyezvén ezzel a vágyak birodalmába. Ezt a birodalmat citromsárga csipketanga választotta el a való világtól. Persze zavart, hogy én nem tudok erre a birodalomra összpontosítani, mert nagyon erősen azzal voltam éppen elfoglalva, hogy a szememet elhomályosító izzadtságrohamokat visszaverjem, valamint a verejtékben úszó, mozarella sajtra hajazó tökeim körül ólálkodó gondolataimat próbáljam elhessegetni és magamat Shackleton Déli-sarki expedícióba vizionálni.

A "jó nő" szedelőzködni kezdett, és felállt (mármint a "jó nő" ). Leszállni készül, gondoltam stirlici éleslátással. Ekkor azonban észrevette, hogy a háta mögött a barna, repedezett műbőr ülésen csinos kis tócsa gyűlt össze. Az izzadsága csinos kis tócsája. Én, a "jó pasi" is észrevettem. Ő azonban nem látta, hogy megláttam. Figyeltem őt. Kínlódott. Mi lesz, ha a "jó pasi" észreveszi, hogy a "jó nő" izzad!!

Rettenetes!!

Borzasztó!!

A "jó nő" letette a táskáját a tócsa elé, parányi, ámde hatékony spanyolfalat képezve köztem és a tócsa között. Kicsit sem volt átlátszó, hogy táska nélkül ment el jelezni az ajtóhoz. Megsajnáltam.

Tudta, hogy ki fog derülni, mert a táskát már csak nem hagyhatja ott. Ekkor nagyot fékezett a busz, minek hatására a táska - engedelmeskedve Newton első törvényének, elegánsan beleroskadt az általa eltakarni szándékozott tócsába. Megsajnáltam és kifele kezdtem el bámulni az ablakon, amíg megállt a busz, és a "jó nő" leszállt.

A tócsa pedig ott rezgett, fodrozódott az út hátralévő részén, mígnem egy nénike beleült, eltüntetve egy kínos felismerés kézzel tapintható bizonyítékát, mely szerint a "jó nők" is izzadnak, időnként böfögnek, wc-re is járnak, pukiznak, önkielégítenek és talán még a lábuk is büdös néha.

A "jó nőknek" is kellemetlen reggelente a szájszaguk.

 A "jó nők" is élnek...

Megilletődötten...

...lépett be a félhomályos kápolnába. A nehéz tölgyfa kapu csikorogva csukódott be mögöttünk.

Egy ideig nem szólt semmit. Tekintetét óvatosan hordozta körbe a málladozó freskókon és szobrokon. Olyan óvatosan, mintha csak félt volna, hogy pillantásával kárt tehet bennük.

A színes ólomüveg ablakokon itt-ott beszűrődő napfényben milliónyi porszem járta őrült táncát, vakítóan fénylő hidakat alkotva.

Fázósan közelebb bújt hozzám. Olyan közel, hogy szinte a szívdobbanásait is hallottam a súlyos boltívek alatt. A mégoly óvatos léptei is sokáig visszhangoztak az ódon falak között. Mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki.

Megállt a nem túl díszes oltár előtt és tétova mozdulatokkal lassan keresztet vetett, majd pillantását rám sem emelve halkan, nagyon halkan - talán, hogy a Mindenható se hallja meg -, mégis kellő nyomatékkal megszólalt:

- Látod, itt jelen van Isten -

Odaléptem hozzá, óvatosan megfogtam a kezét, és gondolatban fohászkodtam ahhoz a jelenlévő Istenhez, hogy soha többé ne kelljen elengednem ezt a kezet...

Írtóztos....

....erővel csapta be maga mögött az ajtót. Szinte beleremegett a lépcsőház. Hármasával szedte a lépcsőket. Lefele rohantában még hallotta a lány zokogástól fuldokló hangját.

- Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek!-

Nem sokkal utána pedig hangosan koppant valami az ajtón. Ha az, amit utoljára látott a felesége kezében, akkor minden bizonnyal az a kínai porcelán kávéscsésze volt, melyet az édesanyjától kaptak nászajándékul. Csak remélhette, hogy kiürült. Alig egy hónapja tapétázták újra a lakást.

Fájdalmasan felszisszent, de nem állt meg egy pillanatra sem. Ilyenkor rendszerint kisétálta magából az indulatokat. Egy órás séta gyógyír minden veszekedésre. Bizakodva gondolt arra, hogy felesége is

elmenni készül otthonról, legalább is a hűtőszekrény oldalára táblafilccel felírt öles betűk erre figyelmeztettek: 9 ÓRA FODRÁSZ. Ott talán megnyugszik ő is.

Megszaporodtak a viták közöttük mióta megtudták, a kislányuk soha nem fog rendesen járni.

Ő persze igyekezett tudomást sem venni róla, mert hát egész életében ezt a taktikát követte:

Amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Nem úgy a felesége. Azóta egészen átalakult az életük.

A túlzott gondoskodás, és odafigyelés pedig folyton kizökkentette a férfit. Nem tudott arra összpontosítani, hogy ne vegyen tudomást arról, ami visszavonhatatlan. Mindketten nehezen viselték ezt az állapotot.

Erős, hideg szél fújt. És az eső is elkezdett cseperegni. Szorosabbra húzta magán a kabátot, közben saját lépteinek kopogását hallgatta. Gondolataiban pedig egyre csak az motoszkált, hogy mennyire szereti a lányt. És pontosan tudta, hogy a lány is ugyanígy érez iránta. Ezt gyakran érezte, amikor éjszaka felriadt egy-egy rossz álomból és az első dolog, ami tudatába hatolt, az felesége hűvös kezének megnyugtató érintése volt a homlokán. Neki sem lehet könnyű. És ha józanul belegondol, tudnia kell, hogy nem rá, hanem érte haragszik.

Egyre jobban kezdett fázni. Az eső is alaposan átáztatta. Letörölte órája számlapjáról az esőcseppeket, és csodálkozva látta, hogy már több mint két órája rója az utcákat. Hirtelen hiányozni kezdett neki a megnyugtató érintés, felesége gyönyörű zöld szeme, és a megbocsájtó ölelés.

Gyorsan sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult hazafelé.

Félúton járhatott, amikor megcsörrent a telefonja. A sok zseb közül csak hosszas keresgélés után került elő az apró mobiltelefon. Örömmel látta, hogy a kijelzőről az éppen előbb emlegetett gyönyörű zöld szempár mosolyog rá.

- Szia egyetlenem. Azonnal otthon vagyok, kérlek ne haragudj rám!- szólt bele a telefonba, de a válasz nem a megszokott kedves, dallamos hangon érkezett. Egy hűvös férfihang szólt a telefonba.

- Elnézést kérek, Ön Tímea férje?-

- Igen, de.....-

- Az egyes gyorsbillentyű az ön száma volt. Ezt hívtuk fel. Sajnos a feleségét autóbaleset érte.

Egy teherautó nem tudott megállni a vizes úton...-

- Mi történt? Hol van most? Kórházba szállították? Ugye kórházban van? Azonnal ott vagyok!- szakította félbe a hűvös hangot.

- Kérem legyen nagyon erős..... sajnos már nem tudtunk rajta segíteni......-

Gyér fény szűrődött be ...

 

....az ódon ablakokon. Csak a tévékamerák éles fényű lámpái hasogatták cafatosra a Városháza gyönyörű, barokk épületének félhomályát. Az évszázados boltívek hol felerősítették, hogy kioltották a halk gyermekzsivajt, játszottak vele, dobálták egymásnak, majd óvatosan tették le a félreeső zugokba. Bizarr zeneként hatott a vörös márványburkolaton a kerekes székek abroncsainak surrogása, melyhez fehér botok kopogása adta a ritmust. Ezek a mosolygós gyermekcsodák valahogy nem akarták sehogy sem tudomásul venni, hogy a test fogyatékossága örök bélyeget nyom majd rájuk.

Kicsit izgatott voltam, amikor megláttam a kis szőke hajú, hétéves forma fiúcskát a tömegben, akinek forgatókönyv szerint én fogom átadni az ajándékot és az elismerő oklevelet. Az előttem várakozó felé már gördült is egy kerekesszék, melyben egy leány ült, ki ép embereket megszégyenítő ügyességgel festett a szájával csodálatos olajfestményeket. Kollégám az ölébe fektette az oklevelet.

A lány ügyesen megfordította kerekesszékét és tovagördült a hátsó sorokba.

Én következtem. A reflektorok fényében csak a felém szaladó kisfiú sziluettjét láttam.

A prózamondó versenyen elért eredményét méltató oklevelet, kitüntetést és ajándékcsomagot szorongattam a kezemben, közben arra gondoltam, vajon hogy kerül ide ez a kicsi fiúcska. Hisz' nincs semmi testi fogyatéka.

Odaért elém, egészen közel, majd büszkén kihúzta magát. Felé nyújtottam az ajándékot.

Először nem tudtam mi is olyan furcsa, aztán megláttam a mellén hanyagul görcsre kötött ingujját. Hirtelen eszméltem rá,

hogy a fiúcskának mindkét keze vállból hiányzik. Az idő megfagyott körülöttünk, nesz sem hallatszott.

Súlyos másodpercek hullottak apró szilánkokra törve a vörös márványon. Évezredeknek tűnt, amíg csak néztük egymást. Én a csomagra pillantottam, amit a nem létező kezekbe kellett volna adnom, aztán a fiúcskára,

majd ismét a csomagra. Végül hirtelen ötlettől vezérelve földre dobtam az oklevelet, az ajándékot,

ölembe kaptam a kisembert, erősen magamhoz szorítottam és megmutattam őt a mohó kamerák csillogó üvegszemeinek. Mert rájöttem, hogy igazából nem az ajándékért szaladt oda hozzám, hanem a szeretetért és az elismerésért.

Nehéz volt visszanyelni a könnyeimet és hirtelen szerettem volna valahol egészen másutt lenni.

De ma már tudom, hogy Isten kegyelméből lehettem akkor ott. És mára azzal is tisztában lettem,

mi is az én feladatom az életben.

Vannak furcsa emlékeink  

amik bár nem bírnak különösebb jelentőséggel, mégis szinte egész életünkön át végigkísérnek bennünket. Ilyen emlékem nekem a "kopogós bácsi".

Nem, a kopogós bácsi nem volt különösebben ijesztő, de a figyelmet mindenképpen felkeltő jelenség volt.

Nem is tudom, milyen korai az első emlékem róla. Az biztos, hogy nagyon kicsi gyerek voltam, és ahogy minden korombeli, én is a téren játszottam. A kopogós bácsi pedig hosszú ballonkabátjában, fején eldeformálódott, zsíros kalapban, jobb kezében hegedűtokot, balban kopott végű görbebotot tartva végigkopogott a júniusi naptól puhára főtt aszfalton. Minden nap délután négy óra előtt valamivel.

Órát lehetett igazítani hozzá. Ezzel és talán azzal is keltette fel a figyelmet, hogy minden évszakban viselte a kalapot és a gyűrött kabátot.

Néha megállt furcsa pingvinjárásában, hóna alá csapta görbebotját, beletúrt feneketlen mély zsebébe, ahonnan gyűrött vászonzsebkendőt halászott ki, majd végigtörölte verejtéktől patakzó tarkóját,

és irreálisan fekete, állandóan mosolygó arcát. A kopogós bácsi cigány volt. Zenész cigány.

Emlékszem, amikor már nagyobbacska legények voltunk, a társaim csúfolták és dobálták.

Soha nem szólt, soha nem szitkozódott. Nem is állt meg, csupán a verejtéktörölgetés idejére. Meg egyszer akkor,

amikor úgy eltalálta egy kavics, hogy kiserkent a vér a homlokából. De szólni ekkor sem szólt.

Nagy, fehér zsebkendője azonos mohósággal itta a verejtékét és a vért.

Évek, évtizedek teltek el azóta, de a kopogós bácsi továbbra is csak rótta az aszfaltot. Ugyanabban a kalapban, kabátban, megroggyant fekete vászonnadrágban. Újabb gyerekgeneráció csúfolta, dobálta kaviccsal. Mintha megállt volna vele az idő. Semmi nem változott. Talán csak annyi, hogy ahogy lassult a járása, egyre korábbi időpontban kopogott el a házunk előtt.

Az is kiderült egy alkalommal, hogy ilyenkor a révhez igyekszik. A Pokol csárdába járt muzsikálni.

Évek, évtizedek óta minden nap. Egyre gyakoribb, egyre nagyobb pihenőkre kényszerülve.

Aztán egy nap úgy jött el a négy óra, hogy nem volt kopogás. A madarak elhallgattak egy pillanatra.

A gyerekek sem hangoskodtak és talán még a focilabda is kisebbeket pattogott. Talán csak beteg. Válaszolta halkan az egyik babakocsis anyuka a másiknak a fel sem tett kérdésre.

 De a kopogós bácsi nem jött többé. A Pokol csárdát pedig azóta rég lebontották.

Nekem mégis sokszor jut eszembe a kopogós bácsi. És gyakran hallani vélem a furcsa fémes

koppanásokat a nyári napsütésben puhára főtt aszfalton. Ilyenkor odaszaladok az ablakhoz,

de csak néhány elszórt újságpapír fogócskázik a forró szélben...

Mondd,

 

...figyelsz te egyáltalán rám? Hallod, amit mondok?-

Igen, hallotta ugyan a lány ingerült szavait, tökéletesen tisztán hallotta, de igazából nem fogta fel az értelmüket. Nem is tudja, mióta beszélhetett már hozzá, a sokadik cigarettára gyújtva. Valahová sokkal távolabbra összpontosította a figyelmét. Messze ki az ablakon túlra. Figyelte a szürke betonfalon felfutó borostyán méregzöld leveleit és azt, ahogyan egy-egy hirtelen szellő fagyosan megcibálja az erkélyre kiakasztott szélharangot, megzizegteti a szokottnál is szárazabb szárazvirágot, a parkban a platánokat.

Ettől aztán valahogy eszébe jutottak a vele töltött hetek, hónapok, évek, reggelek.

A közös álmok, együtt szövögetett távoli tervek, boldognak tűnő nyarak, amik mögött gyakran rajtakapta már a régóta

ott ólálkodó, megmagyarázhatatlan félelmet. Arra gondolt, mit és mikor ronthatott el. Volt-e a kapcsolatnak egyáltalán olyan szakasza, amikor minden rendben volt. Lehetett-e volna mást, másként csinálni,

vagy az egész eleve kudarcra volt ítélve.

Lassan szitálni kezdett kinn az apró szemű hó. Megborzongott.

Hirtelen úgy érezte, soha nem fog véget érni már ez a tél. Kicsit minden meghalni látszott. És az a film....az a bizonyos film. Nem lepergett.

 Bármilyen furcsán is hangzik, ennek a filmnek minden képkockája egyszerre látszott, valahogy megállítván a

z amúgy is ólomléptű időt. Egyszerre látta a sátorozós éjszakákat, amint gyermeki elégedettséggel majszolja

a kemencés lángost, ahogy jóízűen kortyolja az erdélyi forrás dermesztően hideg vizét, ahogy együtt menekülnek

a jégeső elől, ahogy két tenyerével óvón öleli a forró teáscsészét. Hallotta a hangját. Az éjszakai megnyugtató szuszogását, a nevetését, látta az arcán hangtalan legördülő könnyeit, érezte a szomorúságát...

- Vége! Érted? Vége!! Hányszor ismételjem még el, hogy megértsd? Hogy én ezt nem akarom tovább.

Hogy vége!-

A lány kétségbeesetten rázta meg a vállát, amitől egy szempillantás alatt elszakadt a film, a képek szertefoszlottak. Visszatért a valóságba. Lassan fogta fel a szavak jelentését. Ízlelgette egy darabig,

majd alig láthatóan elmosolyodott. E mosoly mögött valami megmagyarázhatatlan bizonyosság bújt meg.

Mert csak ő tudta, hogy nem tud vége lenni olyan dolognak, ami igazából soha el sem kezdődött.

Mint egy ...

....fekete-fehér Fellini film. Csikorogva fékez a vonat. Nagyon hideg van.

Azon gondolkodom, hogyan fogom gyorsan megtalálni a tömegben, késésben vagyunk.

De a vonatról néhány másodpercig senki nem száll le. Aztán messze, a szerelvény

legvégén nyílik egy ajtó, sápadt fényt öntve a jeges peronra.

Egy nő száll le óvatos léptekkel a fényszőnyegre. Ő az. Lassan elindul felém, óvatosan

egyensúlyozva a síkos peronon. Rajtunk kívül egy lélek sincs az állomáson. Elé sietek.

Két puszival köszönt, majd belém karol.

- Mehetünk - mondja, és elindulunk a kocsi felé. A kigördülő vonat fagyos szele még illatfoszlányt

lop bokáig érő, hosszú, fekete kabátja alól, majd féltett zsákmányával eltűnik sötétben.

Nem egyszerű parkolóhelyet találni. Jó messzi a bejárattól a friss hóban tudunk csak megállni.

Érzem a vacogását. Az előtérben már senki. Gyorsan leadjuk a kabátokat, épp az utolsó pillanatban,

majd sietve fel a lépcsőn. Az ajtóban, és a nézőtér két oldalán is már tömeg ácsorog,

akiknek nem volt előre váltott jegyük. Természetesen a miénk a sor közepére szól.

Sokaknak fel kell állni, hogy elérjük helyünket. Megszámlálhatatlan tekintet tapad rá.

Hát persze, hisz' gyönyörű! Büszke vagyok, hogy velem van.

A műsor színvonalas, jó látni, ahogy csillogó szemmel élvezi. Időnként oldalra pillantok.

Lehet, hogy csupán képzelődöm, de mintha igazgyöngyként ragyogó, apró könnycsepp billegne szeme sarkában egy-egy megható jelenetnél, akár csak azt nem tudná eldönteni, hogy az arcát cirógassa végig,

vagy időzzön-e még a hosszú szempillák árnyéka alatt egy kicsit.

Még szinte a fülünkben csengenek a Les Preludes taktusai, ahogy kinyitom előtte az ajtót.

Óvatosan lépett be a lakásba, pedig járt már itt. Levettem a kabátját, majd felakasztottam a fogasra.

- Ne értsd félre, de segítenél kikapcsolni a cipőmet?- szólalt meg.

- Hát persze - Válaszoltam, és ahogy leguggoltam mellé, óhatatlanul végigsiklott a tekintetem a lábán,

majd a bokáján állapodott megy. Nagyon szép volt. Megpróbáltam nem hozzáérni, miközben

megfejtettem a csat működési elvét.

A szobában kellemes meleg fogadott. Bekapcsoltam egy lágy hárfamuzsikát. Ő alaposan körülnézett, végignézte a könyveimet, a képeket a falon.

- Ennél, vagy innál valamit?- kérdeztem, és szélesre tártam a bárszekrény ajtaját előtte.

- Nem, köszönöm. Hoztam egy üveg pezsgőt neked, meg süteményt. Bontsuk ki azt.

És mutass nekem képeket az utazásokról -

Bekapcsoltam a gépet majd mindketten leheveredtünk a széles ágyra. Én meséltem, újra átélve az élményeket, ő pedig minden kekszet kettétört, és a felét nekem adta. Szinte észre sem vettem,

hogy mikor helyezkedett úgy, hogy feje a vállamhoz került, ahogy azt sem, hogy mikor fogta meg óvatosan, szinte észrevétlenül a kezem, mint ahogyan egy kislány fogja meg a fiú kezét az iskolapad alatt úgy,

hogy az véletlennek tűnjék. Éreztem, hogy hideg a kezem a tenyerében.

Repült az idő, mi pedig két földrészt is bejártunk, amikor hirtelen, apró szilánkokra törve a csöndet, megcsörrent a telefonja. Tudtam mit jelent ez a csörgés. Halkan csak annyit mondtam: maradj még kérlek...

- Mennem kell - válaszolt, majd felvette a telefont.

Az előszobában még megöleltük egymást, kaptam két puszit, majd kilépett az ajtón.

A lépcsőfordulóban még elkaptam egy utolsó pillantását, majd egyedül maradtam.

Az ablakból láttam, ahogy megáll mellette egy fehér autó a járda szélén. Alacsony férfi száll ki belőle,

elveszi tőle a csomagot, berakja a hátsó ülésre, majd megöleli a lányt. Hosszan. Fájdalmasan hosszan. Mindketten beülnek, és az autó lassan eltűnik a kanyar mögött.

A csend keményre sűrűsödött. Mintha órák óta egy perc sem telt volna el. Megtöröltem könyökömmel magam előtt az ablakot, ami mögött nemrég még őt figyeltem. De nem javult a kilátás. Nem az ablak volt párás....

Mint minden kapcsolat.....

....az övék is különleges volt. Legalább is ezt gondolták róla. Szinte gyermekkoruk óta ismerték egymást. Nem lehet azt mondani, hogy elhamarkodták volna a házasságot. Hét évi ismeretség, együttélés után határozták el, hogy összekötik hivatalosan is az életüket. A legnagyobb boldogságban éltek, és hat év házasság után gyermekük is született. A test és lélek szerelme mintaharmóniát alkotott kapcsolatukban.

Egy éjszaka a férfi nagy dörgésre ébredt. Nem volt vihar, legalább is a valóságban nem. Álom volt.

Álom, amely hamarosan szertefoszlott, mint az elfújt gyertya füstje.

Csak a verejtékes tarkó emlékeztette a rossz álomra.

Bal oldalára fordult, hogy átölelje feleségét, érezve teste biztonságos melegét.

De a helye üres volt, és hideg is. A szomszéd szobából halk suttogás szűrődött ki.

Gyűlölt hallgatózni, most mégis megtette. Óvatosan az ajtóréshez osont.

A sötétben csak kedvese körvonalai látszottak. Gyönyörű volt. Percekig nézte a sötétben,

szinte nem is hallva, elfelejtve, miért is áll ott. Visszazökkent a valóságba.

Az átszűrődő szavak lassan-lassan értelmet kezdtek ölteni. A férfi ott állt lesújtva, megalázva.

Nem csak a nyitott ablakon keresztül időről időre belibbenő őszi szellő borzongatta meg meztelen bőrét.

Egy szempillantás alatt omlott össze benne hosszú évek munkája. Verejtékes, jéggé fagyott kezekkel bújt vissza az azóta kihűlt ágyba. A sötét plafont bámulva várta, hogy felesége visszajöjjön.

Az ajtó halk nyikorgása riasztotta fel borús gondolataiból. A nő nesztelen léptekkel közeledett az ágyhoz, majd óvatosan bebújt a férfi mellé, hideg testével szorosan átölelve. Máskor ettől az öleléstől mindig merevedése szokott lenni. Most azonban csak halkan sóhajtott, majd talán még a sóhajnál is halkabban, mintha nem is akarta volna, hogy meghallja a nő, megkérdezte:

- Kivel beszélgettél?-

- Öööö, egy munkatársammal- mondta a nő nem túl meggyőző hangon.

- Ne alázd meg magad, és engem sem, azzal, hogy nem mondasz igazat. Nem hallottam mindent, de amit hallottam, az elég volt. Kivel beszéltél?-

A nő sötét szeme helyén a férfié most csak két mély, nagyon mély üreget látott, melyen messze a múltba látott.

- Tényleg a munkatársammal beszéltem. Találkoztunk párszor. De nem komoly, és csak egy hete tart.

Már le is akartam zárni -

Másnap valahogy nem ment a munka. A férfi nem tudott összpontosítani.

Hosszas gondolkodás után felvette a telefonkagylót, majd felhívta a telefonszolgáltatót, és részletes

listát kért felesége telefonhívásairól. Megtehette, hiszen az ő nevén volt az szerződés.

Két nap múlva remegő kézzel bontotta fel a borítékot. Az ominózus telefonszám minden nap éjszakáján szerepelt a listán.

A férfi másnap reggel ismét a szolgáltatót tárcsázta, de most a részletes számlát három hónapra visszamenőleg kérte. Az eredmény ugyan az volt. És a négy évre visszamenőleg lekért számlán is.

- Már négy éve. És én semmit nem vettem észre. Boldog voltam, és őt is boldognak láttam - Gondolta a férfi.

Hazaérkezve szótlanul lerakta a felesége elé a jókora köteg papírt. Nem szól egyetlen szót sem.

A nő pedig bele sem pillantott a lapokba. Tudta, hogy mi van bennük. Megfogta férje kezét, mélyen a szemébe nézett, majd remegő hangon így szólt:

- Szeretem. És téged is szeretlek. Mindkettőtöket máshogy, másért. És választani nem fogok tudni.

Te vagy a gyermekem apja, az álmaimat viszont ő testesíti meg. És mondd, észrevettél valamit az elmúlt négy év alatt?-

A férfi nem válaszolt. Tudta, hogy nem vár igazán választ a nő. Mindketten tudták, hogy mi volna a válasz. Így kis szünet után folytatta a nő.

- Odaadó feleséged voltam. Gondos anya. És ha elveszítenélek, nem élném túl. Ha pedig őt kellene elveszítenem, nem volnék többé boldog -

Szeme sarkában könnycsepp kezdett el hízni, ami aztán villámgyorsan legördült a gyönyörű arcbőrén, kettejük összefonódott kezén megállapodva.

A férfi a szétterülő könnycseppet nézte, szinte nem is hallva felesége halk

hangját.

- Kérlek, ne nyisd ki a szemed. Álmodjunk örökké...