Gombok...

Volt egy doboz.

Anyám abban tartotta a varró felszereléseit.

Tűket, cérnát, miegyebet.

Gombokat is.

Szerettem azt a dobozt.

Sokszor elővettem és kivettem a gombokat.

Voltak köztük kicsik, nagyok, színesek, fakók és csorbák is.

Mindegyik használt volt.

Gondolom a régen hordott ruhákról kerültek oda.

Azoknak, akiknek ismeretlenül kerültek e tartozékok a kezükbe, azoknak nem sokat jelenthettek.

Gombok és kész.

Na jó egyet kettőt megnézve, kézbe véve esztétikai élményt nyújthattak egy két pillanatig, de semmi több, aztán visszakerültek a többiek közé.

Nekem azonban meséltek, az életem egy picinyke, alig észrevehető részeit jelentették.

A finom csontgombok, ilyet ma már nem is látni, selymes, áttetsző, szépen csiszolt felületükkel olyanok voltak, mint egy kaleidoszkóp, ahogy a fény felé fordítva mozgattam a kezembe.

Voltak párnahuzat gombok is.

Ezek is érdekesek voltak.

Egy fémgyűrű köré érdekes alakzatban cérnát csévéltek.

Némelyik a margaréta virágára emlékeztetett, másik a nap sugarait formázta.

A sok inggomb, mint megannyi macskaszem a sötétben, úgy nézett rám, ahogy a sötét asztalterítőre kiöntve rájuk pillantottam.

Legjobban azonban talán a kabátgombokat szerettem.

Ezek nagyok voltak és nehezek, érdekes mintázatuk, színük volt.

Általában egyedül voltak.

Emlékeztem, tudtam melyik kabáton díszelegtek egykoron.

Az itteni írásaim is, úgy gondolom, más számára nem sokat jelentenek.

Azoknak, akik ismeretlenül olvassák, azoknak nem sokat jelenthettek.

Nekem azonban az életem egy darabkája.

Emlékek, egy felböfögött érzések, soha nem múló élmények lenyomatai.

Van még a gombos doboz.

Még meg van.