Tónus....

Hm. Megfestettek. Kiszíneztek. Lilára.

Amikor a színpadon állok, kap a hangom is, az arcom is egy tónust.

A karnagy megadja a hangot, vár néhány másodpercig, majd elkezd felépülni a mű. Hol dinamikusból finomodik, hol a finomból erősödik, majd visszahalkul.

Kishalál. Minden egyes mű minden alkalommal másképp szól. Hol végtelen odaadással, hol csak úgy leénekelt, lélektelen.

Lélektelen?

Lehet valami az, ha rengeteg munka van benne?

Lényeg, hogy nem mindig sikerül olyanra, mint ahogy belül elképzelem.

De mégis.

Amikor elkezdek énekelni, mintha mindenki (huszad magammal) hozzám igazodna, s magam egy személyben mindenki rezgését felvenném.

Olyan, mintha mindenki azonos tónust kapna. Kiszíneződik. Megfestődik, mint egy nagy fatörzs, ahogy tavasszal kivirágzik, levelet hajt, színt kap, mint a kikeletkor az erdő.

Erdő-erő.

Egyforma energiával rezgünk. Még akkor is, ha kilógok folyton a sorból, a csapatból. Különc vagyok.

Ego. Ne is mondd! Jaj, én ne tudnám?

Mégis.

Szeretem, hogy nem tudok olyan lenni, mint a többi.

Amikor kiállok énekelni, valahogy eggyé válok velük. Pedig ezerszer mások, mint én. Jobbak. Rosszabbak. ?

Mindegy.

Mások.

Ilyenkor eggyé válok.

Velük.

Azonos közösség, azonos tónus.

Lila. Selyem. Meghitt. Tiszta.

Még a hamis is tiszta.

Mert egyek vagyunk.