Regeneráció...

Hajnalban..a hűvös porban mezítláb sétálva olyan nem számít, semmi hangulata van az embernek.

Mosolyog a lovászra, őszintén örül az ölelésének, mafla tenyerének lapogatására. Érzi az áldomás pálinka maró ízét a torkában.

Csupasz talpak alatt a karám korlátjának ráncait, a feneke alatt a vékony rudat.

Szénázik a ló sereg a túlnani oldalon.

Pejek, tarkák, sárgák, feketék, s fehérek.

Gyönyörűek.

Fütty szól. Halkan lágyan éppen csak sóhajtva a reggelbe.

Alex hegyezi a fülét.

Lefordul, megáll orrát magasba emeli.

És lép.

Egyre közelebb, s közelebb.

Bársonyszőrű orr szimatol borostát, puha ló ajkak babrálnak fülön orron térden s kezeken.

Test feszül testnek.

Hív. Menjek vele, általa, rajta.

Átkapaszkodok, végignyúlok.

Izmost fekete nyakat ölelek.

Mezítelen talpam lómeleg dédelgeti.

Sétálunk, haladunk. Nem irányítom, csak hagyom hogy vigyen.

Beszélek hozzá. Elmondom mi történt, mi fáj, mi az mi jó.

Nem hepciáskodik, nem ficánkol. Csak lép. Jó sokat..és sokáig.

És megáll.

Hasig érő fűmező szélén állunk. Az aranyszínű fűkalászok egy irányba mutatják a szellő útját.

Lecsúszom... lábamon sétálok.

Kitárt tenyereim finom fű fejek simítják.

Simogatom a mezőt..s az viszont érint.

Alex csendben jön velem.

Visszakéredzkedem a hátára.

Nem fekszem el, nem ölelem nyakát.

Ujjaim közt éjfekete sörényszálak gubancolódnak, térdem szorít, sarkam lefeszít.

És elindul az ütem.

A lépések hosszabbodnak, váltanak rövid vágtába.

Tenyerem támaszkodik a maron, nyúlik a test...nő az iram..egyként mozdulunk.

Vágta.

Sebesség.

Tudom hogy nem hagyhatom el azt ami van..ami volt,

de most szabad vagyok..és más.

Egy kentaur.

Kicsit boldog vagyok, hisz bármennyire is nehéz..bármennyire is nincs cél..ezért itt és most érdemes.

Az akkor az most van!

Még ha nincs is türelem hozzá.