Reszketős.
Az volt, ahogy lapult a bokor alatt. Nagy szemeit sírósan terelte rám, amikor elmenni kényszerültem ott.
Nem akartam arra menni. Nem tudtam, mit kívánna tőlem, csak éreztem, hogy utamat fogja állni, azt én meg nem akartam. Se nagyon, se kicsit. Egyáltalán.
A folyóhoz igyekeztem, hogy kinézzem végre meredt szemeimből az elakadt könnyeimet. Akkor, abban a pillanatban azok képeződtek le, amiket sajnos kénytelen voltam fogni a külvilágból. Bántottak, karcoltak, ütöttek-vágtak.
De az a szempár ott a bokorban megindította a folyóhoz érkezésem előtt ezeket a sós kis cseppeket.
Így hát megálltam.
Könyörgött a szemével.
Nem szólt az egy szót sem, csak némán sírt.
Hát én nem tudtam némán. Ordítottam, hogy hagyjon békén, hogy merészeli az utamat állni a nyáresti sötétségben.
De ő nem tágított.
Olyan volt, mintha visszatértem volna egy előző életemből,
csak megtestesült önmagamat láttam volna leköszönni valamiért.
Ismerős volt a szeme.
Nagy, világító.
És tudtam, hogy a világ összes bűne ott van a szemeiben.
Tudtam, hogy többé senkire nem tudok olyan szemmel tekinteni, mint ahogy akkor ő nézett rám.
Az ott, a bokorban, az a reszkető kis állat.
Az a félelmet nem ismerő emberi tekintet.
Akkor felébredtem, kiszaladtam, hogy megvizsgáljam a szemem, és láttam a tükörben az álmomat.
Nyomorult is voltam.
De megboldogultam.
Most újjászülettem,
majd megalakultam.
...és a naptárban jelöltem azt a napot...
Mert többé nem volt egyetlen nap sem az, amit akkor a pillanatunkból kialkudtam.
Nyomorult kis vonulat.
Töredékpillanat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése