Faragj magadnak...

Ha a szeretet a szolgálatról szól, akkor az igazi társ a feltétlen elfogadásról, a kölcsönös és feltétlen elfogadásról.

Ha életében valaki vándorrá válik, útja folyamán

ideig-óráig sok társa lehet.

Vándorlása során hozzácsapódnak, egy darabig együtt

tapossák az út porát, majd elválnak, mindenki megy

tovább a sajátján.

Egy társa a vándornak biztosan van.

Az egy igaz társ a vándor botja, támasza.

A vándor, bot nélkül nem vándor, hanem céltalanul csellengő, bizonytalanul lézengő lélek.

A vándor botja, a saját magába vetett hite.

Faraghatsz botot saját hitedből másnak,

de az nem lehet az ő saját vándorbotja, támasza,

csak addig, míg nem farag magának egyet saját hitéből.

Ha faragott és vándorrá vált,

akkor attól kezdve saját útját fogja járni.

Ha szerencséd van sokáig tart a közös út,

akár földi léted/léte határáig.

Faragj magadnak hitedből botot...

...Szeretnék lenni....

Tud

od van úgy, hogy nem jönnek a szavak.

Tudod van úgy, hogy csak érzéseid botorkálnak a csöndben,

s a plafont bámulod üres, kongó tekintettel.

Szeretnék lenni villám utáni csend, nyári éjszakán.

Abban, akkor és ott minden benne van.

Minden...

...szeretnék lenni.

Szépek vagytok...  

Már csak nézlek bennetek egy jó ideje.

Szemlélődöm.

Öröm és együttérzés.

Szépek vagytok mindannyian.

Szép lelkek.

Nem egyformák, bár szeretnétek belesimulni

a rózsaszín átlagba.

No itt álljunk csak meg egy-két szóra.

Milyen marhaság, minimum képzavar.

Rózsaszín átlag? - micsoda?

Talán szürke.

Nem, nem szürke, rózsaszín, de mondhatnám a tündöklő

nap aranyló sárgáját, kéklő szellőben imbolygó pipacs pirosát, égen viháncoló felhőnek álcázott bárányok fehérségét...

Megannyi szín.

Megszámlálhatatlan.

Megannyi érzés, amihez keresem a szavakat, hasonlatokat.

Jó rátok nézni.

Szavak nélkül, akár ismeretlenül is.

Nem vagytok átlagosak, egyikőtök sem.

Mitől lennétek azok?

Mint ahogy nincs két egyforma kő az úton a lábatok alatt sem.

Sokszor elgondolkodom, hogy a természet törvényei vonatkoznak-e rátok.

Átlag, tömegvonzás, entalpia, entrópia...

Hat rátok az biztos.

Hiszen ha elfogadjátok, ha nem a rózsaszín átlag halmazának elemeivé akarok válni mindannyian.

Feloldódni a boldogságban valaki oldalán.

A nagy Ő oldalán.

Teszitek ezt megszámlálhatatlan féle módon eszközzel,

de egy célért.

A tökéletesség embernek, így nektek is csak pillanatokig

adatik meg, jó esetben ideig-óráig.

Mint annak, aki el tud szakadni a föld vonzásától,

s a súlytalanság állapotába kerül.

Igen, azt hiszem a boldogság érzését ez az állapot írja le a legélethűbben.

Szóval a tökéletességre törekedni kell annak tudatában, hogy ez csupán egy múló állapot.

Kivételes szerencse, ha evilági életed végéig kitart.

Szóval mindannyian krumplik vagyunk, a magunk egyedi formáival, lelkünk, dudoraival, horpadásaival.

Láttál már gömb alakú krumplit?

A gömb a tökéletes geometriai forma, de nincs benne semmi egyedi, átlagos.

Eltűnődöm, s nem értem miért akar minden krumpli gömbbé válni.

Így vagytok szépek mindannyian, krumpliként.

Imádom egyedi formáitok, dudoraitok, horpadásaitok.

Szépek vagytok mindannyian.

Jó rátok nézni.

Szavak nélkül, akár ismeretlenül is.

Emléxel...?

  

Emlékszel az első csókra?

Annak idején egy nyári táborban csókolóztam először,

a móri vasútállomás főnökének lányával.

Kérdezhetnéd, miért emlékszem minderre olyan pontosan?

Mindjárt kiderül.

A liezon igen rövidre sikeredett és kurtán, furcsán ért véget.

Ahogy ajkaink szétváltak, zavaromban, ahelyett,

 hogy mélyen a szemébe néztem volna, vagy újra a számat

a szájához tapasztottam volna, el kezdetem beszélni.

Mint utóbb kiderült, hülyeséget.

Viccet meséltem, ami valahogy így szólt:

Kérdés: mi a hülye fokozása?

Válasz: hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas.

A várt széles mosoly és gurgulázó kacaj helyett, gyilkos tekintet, összeszorított száj és arcomon csattanó pofon volt a reakció.

Az "ezt most miért?" kérdésem válasz nélkül maradt.

Csak másnap a reggelinél tudtam meg a lány barátnőjétől,

hogy a móri állomásfőnök lányának meséltem tegnap este viccet.

Te is emléxel az első csókra?

   

Kopogás...

Ha esik, akár csak szemerkél, el kezd dobolni.

Az esőcsepp az ereszen.

Hallgatom.

Most is.

Próbálok valami ritmust, ismétlődést, logikát, zenét felfedezni benne.

Nehéz, nem is sikerül.

Leginkább a tangóra hasonlít.

Sejtelmes, kiismerhetetlen.

Néha megiramlik a ritmus.

Aztán kivár,

Egy felütés...

...és újra belekezd.

Sejtelmes és kiismerhetetlen.

Mint a tangó...

Nem tudom, csak érzem.

Soha sem tangóztam, csak megfigyeltem...

Mint az élet....

Sejtelmes és kiismerhetetlen... 

Gombok...

Volt egy doboz.

Anyám abban tartotta a varró felszereléseit.

Tűket, cérnát, miegyebet.

Gombokat is.

Szerettem azt a dobozt.

Sokszor elővettem és kivettem a gombokat.

Voltak köztük kicsik, nagyok, színesek, fakók és csorbák is.

Mindegyik használt volt.

Gondolom a régen hordott ruhákról kerültek oda.

Azoknak, akiknek ismeretlenül kerültek e tartozékok a kezükbe, azoknak nem sokat jelenthettek.

Gombok és kész.

Na jó egyet kettőt megnézve, kézbe véve esztétikai élményt nyújthattak egy két pillanatig, de semmi több, aztán visszakerültek a többiek közé.

Nekem azonban meséltek, az életem egy picinyke, alig észrevehető részeit jelentették.

A finom csontgombok, ilyet ma már nem is látni, selymes, áttetsző, szépen csiszolt felületükkel olyanok voltak, mint egy kaleidoszkóp, ahogy a fény felé fordítva mozgattam a kezembe.

Voltak párnahuzat gombok is.

Ezek is érdekesek voltak.

Egy fémgyűrű köré érdekes alakzatban cérnát csévéltek.

Némelyik a margaréta virágára emlékeztetett, másik a nap sugarait formázta.

A sok inggomb, mint megannyi macskaszem a sötétben, úgy nézett rám, ahogy a sötét asztalterítőre kiöntve rájuk pillantottam.

Legjobban azonban talán a kabátgombokat szerettem.

Ezek nagyok voltak és nehezek, érdekes mintázatuk, színük volt.

Általában egyedül voltak.

Emlékeztem, tudtam melyik kabáton díszelegtek egykoron.

Az itteni írásaim is, úgy gondolom, más számára nem sokat jelentenek.

Azoknak, akik ismeretlenül olvassák, azoknak nem sokat jelenthettek.

Nekem azonban az életem egy darabkája.

Emlékek, egy felböfögött érzések, soha nem múló élmények lenyomatai.

Van még a gombos doboz.

Még meg van. 

Életed regénye...

A minap az egyik éjszaka, álmomban a padlásodon jártam.

Sok mindent tudnék írni arról a palásról.

A felfelé vezető kikopott lépcsőkről.

A fordulóban arcod elé ugró, sűrű pókhálóról.

A padlót belepő finom porról.

A langy melegről.

A szárítókötelekről.

A gerendákról.

A múlt még élő rekvizitumairól.

Már annyian megírták, filmre vették, ezért én most átugrom az ezt követő részt.

Nem írok a hangulatról.

Nem írok az érzésről.

Nem írok a megroppanó padló keltette szívdobogásról.

Nem írok a rátalálásról.

A lényeg, hogy itt van.

A kezemben tartom.

A sorod könyvét.

Még nem nyitottam ki.

Még nem lapoztam bele.

Akarod, hogy olvassak belőle neked?

Csak neked?

Nem kell, hogy szólj, elég, ha bólintasz. 

Példabeszéd...

A huszadik évkő alabástrom.

Ez a kőzet a márványnál puhább és megmunkálhatóbb, de ahhoz hasonló.

Jobbára fehér, lágy, körömmel is karcolható anyag. Elsősorban szobrokat, egyéb műalkotásokat faragtak belőle.

Az alabástrom csiszolása bonyolult munka, ráspolyozzák, kaparják, gyalulják, majd bőrrel, gyöngyházporral súrolják.

Azt mondják, minden kőben ott rejtőzik egy csodálatos szobor, csak le kell tudni róla szedni a fölösleget.

Most is csak azt tudom írni neked, mint egy éve a magnetit kapcsán.

Sok értékes tulajdonság lakozik benned.

Csak azt kívánhatom, hogy értő kezek között formálódj.

Csak azt remélem, hagyod magad csiszolni, hogy előtűnjön az a szobor...

Egy évvel ezelőtt komoly döntéseket hoztál.

Lehet, hogy nem volt tudatos, de semmiképpen sem oktalan.

Megtapasztaltad, amit egy férfinak legalább egyszer meg kell élni.

Vannak vágyaid és céljaid.

Meg akarod valósítod őket.

Ez jó.

A célhoz nem egyetlen út vezet.

Nagy valószínűséggel nem lesz rövid, nem lesz könnyű, nem lesz nyílegyenes.

Sokszor akadályokkal teletűzdelt, meredek, néhol járatlan.

Ha ezen az úton sok fölösleges terhet cipelsz magadon, magaddal, idő előtt elfáradsz.

Ezért keresd az értő kezeket, és hagyd, hogy csiszoljanak, ráspolyozzanak, gyaluljanak, gyöngyházporral súroljanak.

Ne cipelj fölösleg terheket, hagyd hogy előtűnjön a kőből a szobor.

Hegyi beszédet vársz tőlem.

Én olyat nem tudok.

Tőlem csak példabeszédet remélj.

Bízom benne, hogy hallod...

Nem vagyok a megváltó, csak az apád.

Tudd, úgy szeretlek, ahogy egy apa csak szeretni tud. 

Vannak utak...

 

Sok féle út van.

Széles, többsávos.

Kitaposott.

Meredek.

Kacskaringós, szerpentines.

Járatlan.

Van olyan út amin - úgy érzed sokszor - mindenki szembe jön veled.

Van olyan út ami - néha úgy gondolod - sehova sem vezet.

Aki könnyen, gyorsan célhoz akar érni, az az autópályát választja.

Vannak akiknek a kerülő út, a meredek, a kacskaringós,

néhol járatlan jut.

Járt utat járatlannal föl ne cserélj - halljuk az intelmet.

Mit tegyen az aki, mégis ilyen útra téved.

Forduljon vissza?

Keressen felhajtót az autópályára?

Ki tudja mikor talál rá?

Ha olyan vidéken jár, ahol közel-távol nincs csatlakozás,

csak párhuzamos utak.

Meredek, kacskaringós, szerpentines, néhol járatlan utak.

Vannak akik inkább keresik azt széles,

többsávos kitaposott utat.

Vannak akik elindulnak mellette.

Párhuzamosan.

Belőlük lesz a felfedező.

Kérdés: mi a cél?

Az út a cél,

vagy az ahhoz vezető út?

Nekem az utóbbi...

...mert az biztos elvezet a célhoz. 

Lelki sztriptíz...

 

A sztriptíz a vágykeltés művészete.

A leki sztiptíz is az.

Az ismerkedés elmaradhatatlan része.

Milyen a jó sztriptíz?

Az első pillanattól kezdve vibrál tőle a levegő.

A (művész)nő megjelenése inkább visszafogott, mint kacér.

Mint egy gyönyörűen csomagolt születés napi ajándék.

Egy olyan ékszert rejtő doboz, melyről tudod, nem biztos, hogy megkaphatod, de Tied a kicsomagolás élvezete.

Ezért fontos a rafinált megjelenés, mely az izgalom és a vágyakozás fokozását szolgálja.

Visszafogott.

Keveset mutat, sokat sejtet.

Keveset mutat, annál többet láttat.

Az egyes ruhadarabok módszeresen kerülnek le rafinált mozdulatok kíséretében, egyre többet mutatva a test illetve
a lélek bugyrai felé vezető útból.

Fontos, hogy a sztripíz, így a lelki sztriptíz alatt sem illik (lelki)maszturbálni.

Illúzió romboló, mert a sztriptíz vége nem a koitusz,
hanem a (lelki)erekció.

A lélek sem lehet soha teljesen mezítelen.

Miután az utolsónak vélt ruhadarab is lekerül,
legalább két flitternek és egycsöppnyi tangának maradnia kell.

Miért?

Azért, mert így minden este beülnek az előadásra,
azt remélve, hogy ez alkalommal lekerül
végre az utolsónak vélt ruhadarab is...

holnap is eljövök...

 

Papír helyett, a frissen hullott hóba írok neked.

A felhőtlen kékség ragyogása csillámítja mint,

megannyi flitter, mutatóujjam-ceruzám tollam hegyét.

Nem betűket írok.

Rajzolok.

Egy kör, két pont és egy lefele ívelő vízszintes vonal.

Papír helyett, a frissen hullott hóba írok neked.

Holnap is eljövök.

Megnézem mi lett a sorsa. 

Most múlik pontosan...

Felmennék a padlásra.

Bár nincs és soha sem volt.

Oda, ami tele van limlomokkal, múltunk kinőtt, elkopott, talán egyszervalamirejólesz tárgyaival.

Oda, amit jó eséllyel majd csak utódaink fognak egyszer kipucolni, mert már nem férnek el az ő életünk lomjai.

Emlékszem, mikor apám nagyon beteg lett és már számot vetett sorsával, egy éjszaka kukába dobta addigi életének mérföldköveit jelző, azt kísérő rekvizitumait.

Nem maradt utána jóformán semmi tárgyi emlék csak egy kar- és egy zsebóra.

Előbbit az egyik utolsó számtanilag kerek születésnapjára kapta tőlem.

Miután elment, egy darabig én viseltem, mert nagyon hiányzott (hiányzik), és kellett az érzés, hogy velem van, kellett egy darab az életéből.

Az órát a nagyobbikra hagyományoztam férfikora kezdetén azzal, hogy viselje ő.

Azóta le sem teszi.

Volt idő, mikor nem működött pontosan, talán nem is járt, de akkor is folyton ott volt a kezén.

Neki is hiányzik.

A zsebóra íróasztalomon hever most is.

Egyszerű darab, az azóta nem létező szovjet ipar remeke.

Keserű emléke apám életét alapvetően meghatározó, sorsfordító pillanatnak.

Bár működőképes, de egy jó ideje már nem húzom fel.

Nem azért kell, hogy mutassa a pontos időt, hanem azért, hogy emlékeztessen az elmúlt időre.

A láncot már én vettem hozzá.

Néha a kezembe veszem, hogy egy picit tekerjek a felhúzó gombon, hogy halljam a hangját, érezzem hátlapja recés mintázatát.

A mutatók ilyenkor egy kis időre meglódulnak, aztán hamarost ismét megállnak.

Gyerekként, siettetni akartam az idő múlását, hogy előbb lehessek felnőtt.

Ilyenkor játékból előretekertem a mutatókat.

Aztán pár éve egy kis ideig visszatekertem volna.

Mára tudom az idővel nem lehet játszani, siettetni, vagy múlását lassítani.

Az idő van.

Meg kell élni.



Mitől magányos a farkas?

Akela jutott eszembe elsőre.

A farkas aki szolgált, óvott védett, ha kellett harcolt, sebeket ejtett és kapott.

A nagy hibája az volt, hogy megvénült.

A falka megérezte a gyengeségét...

...Elmarták, mert már nem tudta megvédeni a pozicióját.

Nem, nem gondolnám, hogy olyan magányos lennék mint Akela.

Bár "farkas"   vagyok, de nem magányos.

Sokan vannak körülöttem, de ettől még lehetnék bőven magányos.

Van ugye a társas magány...

Az a jó, hogy vannak akik nem csak néznek rám, hanem látnak is bennem...

Az a jó, hogy vannak akik nem csak hallják a hangom, hanem értik is a szavaim...

...hogy mit?

Az tulajdonképpen szinte mindegy...

Nem szeretnék és már nem is akarok kisajátítani magam számára egy szem és fülpárt e célra.

Vallom a mondást, több szem többet lát...

Továbbra sem tudom mitől magányos a farkas.

Szerinted? 

Ceruzacsikk ....

Emlékszem kisgyermekként szerettem ceruzát hegyezni.

Sokszor csak úgy kedvtelésből.

Ha úgy adódott bementem apám irodájába.

Nagyon izgalmas dolgok voltak ott.

Először is az írógép.

Szalagos, kattogós.

Nem tudtam még írni, így hát ütemesen, döcögős ritmusban nyomogattam a billentyűket. Legjobban a sorok végét szerettem, mert figyelmeztetésként csilingelt.

Aztán ott volt a lyukasztó.

Félelmetes, harapós jószág volt.

Félelemmel teli tisztelettel vettem kézbe, s próbáltam mintát harapni az üres papírlaba.

Egy alkalommal a ceruzahegyezőt is kipróbáltam.

Asztalra erősíthető volt.

Egy karral lehetett a száját kinyitni, majd elengedve a fémes fogak ráharaptak.

A forgács egy átlátszó tartályban gyűlt.

Egy kart kellett tekerni, mint egy mákdarálót, így hegyezett.

Tiltott játék volt.

Egyszer mikor kis időre magamra maradtam az irodában, várakozással teli izgalommal elindultam a ceruzahegyező felé.

Apám asztalán egy sötétbarna, vagy talán fekete bakelit ceruzatartó, benne megannyi írószerrel.

Az önzetlen segítség álcája mögé nyúlva kiválasztottam egy szép ceruzát, hogy kihegyezzem, s apám jól tudjon vele dolgozni.

Fényes okkersárga volt a végén piros bóbita, melyet aranysárga csík font körbe.

Alig használt ceruza kissé tompa heggyel.

Felidézve az apámtól ellesett mozdulatokat, megkezdtem a hegyezést.

Nagyon jó érzés volt, olyan felnőttes.

Jó volt hallani, ahogy a hegyező beleharap a fába, ahogy a grafit bél csikorog.

A hegyező csak úgy falta, szippantva szürcsölte a ceruzát, mint mikor spagettit eszel, vagy a finom húslevesből szürcsölöd szádba a cérnametéltet.

Ajaj, hoppá!!!

Mindjárt beszippantja, alig látszik ki egy kis darab apám ceruzájából.

Riadtan abbahagytam a hegyező vurlicer tekerését, s gyors mozdulattal kivettem a ceruza maradékát, s a zsebembe süllyesztettem.

Sunnyogtam, látogatásom hátralevő részében szokatlanul visszafogott, engedelmes és fegyelmezett voltam.

Zsebemben a ceruzacsikkel.

Csak nagyon fontos alkalmakkor vettem elő és írtam vele, akkor sem sokat.

Nehogy elfogyjon, mert hegyezni már nem lehetett.

Sokáig nem találtam, aztán pár éve előkerült, persze csak úgy képletesen.

Azóta írok vele...