Alkonyat.
Szokatlanul enyhe és párás a levegő.
A pók tűnődve néz át hálóján a végtelenbe.
Pars pro toto - mormolja magában.
Nemrég hallotta ezt a kifejezést.
Nem használta még, ezért szokásához híven képekben próbálta maga elé vizionálni jelentését.
Ekkor egy kóbor fuvallat meglengette hálóját, melyben megcsillanni vélt látni valamit.
Tekintete a végtelenből arra a pontra fókuszált.
Egy didergő harmatcsepp gubbasztott hálója fonatán.
Tán pillanatokkal ezelőtt szülte a párából az alkonyat.
Egy csepp.
Egyetlen harmatcsepp.
Telt múlt az idő, s a pók látta hogyan hízik, dagad a csepp
a már fázós sötétben, mígnem elfáradva a kapaszkodásba
- vagy csak úgy unalmában - elengedte a háló finom selymét
és lehullott a földre.
Hallani vélte még a koppanást, ahogy a csepp földet ért.
Majd még több koppanás, halk és monoton.
Eleredt az eső.
A pók cseppjének testvérei sietve rohantak bátyjuk után.
Egy pillanatra még látni vélte a padka melletti víznyelőnél.
Tekintete újra a végtelenbe révedt.
Látni vélte, ahogy társaival együtt örömében,
izgalmában sikongat, mint azok a gyerekek akiket nyáron
a strand kacskaringós csőcsúszdájánál látott lecsusszanni.
Ezért tudta, milyen önfeledten fog cseppje útja végén a csatorna nyílásából a folyóba csobbanni, majd az élménytől fáradtan
és kimerülten miként hagyja, hogy az ár sodorja,
sodorja tova távol.
A cseppet sodró lendület egyszer csak alábbhagy
és hullámzássá szelídül.
Eközben a csendet morajlás váltja fel.
Cseppben a tenger - mormolja maga elé a pók,
orrában érezve a soha nem látott tenger, semmivel sem összetéveszthető illatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése