Állapotos voltam. Forrt a világ körülöttem a boldogságtól. Álmodtam minden éjjel a gyermekemről, hogy majd nagy lesz, nagy dolgokat lesz képes végrehajtani. De még pici volt, hogy kibújjon, én annál nagyobb reményekkel telve vártam.
Okosnak gondoltam, ragaszkodónak. Egy kicsi kis szigetnek, akit úgy szerethetek, mint még soha senkit.
Aki nem fog arcon vágni azért, hogy elébe teszem a világot.
Amit képes vagyok, megadok, s azt úgy fogja fogadni,
hogy észre sem veszi, hogy a világot adtam oda a szájába, markába, lelkébe, később az iskolatáskájába, a könyvei minden egyes betűjének leolvasásával, az étellel, amit az asztalra
kitenni akartam neki. Úgy, ahogy még senkinek.
Ő lesz az, aki nem kurvul el azért, mert pusztán szeretem,
úgy, ahogy megszületett, ahogy képes vagyok rá.
Aki ugyan gyermeki csíntevésből megpróbál kijátszani, de mindezt csak a szeretetem mögött képes tenni.
Másképp még az sem érdekelné, hogy kijátsszon, hiszen a figyelem nélkül igénye sem lenne.
S akkor néztem a tévét. Két torony volt egymás mellett, néma volt, a tévé, nem volt hang, csak úgy bámultam, mert imádtam bámulni a semmibe, miközben figyeltem az édes mozgást a hasamban...a szívem alatt.
Ekkor egy repülő belerepült az egyikbe. Azt hittem, csak egy film, egy fantázia, egy újabb rettenet, amivel sokkolni akarnak bennünket. Elfordítottam a fejem, de láttam a jól ismert hírolvasót, arcán döbbenet, BBC, valóság...s akkor lecsorgott a fejemben valami. Valami görcsbe rándult, gyermekem kővé dermedt, csak néha rándult egyet-egyet.
Fájt, kényelmetlen volt, hogy nem volt semmi plasztikus abban a tömegben, amit a hasamban hordtam.
Fölerősítettem nagyon lassan a tévét, s ekkor láttam,
hogy amit korábban mutattak néhány perccel azelőtt történt. Hogy az a valóság. Hogy hullik szét valami élet, hogy omlik össze egy torony...ekkor jött a második gép.
Emberek pánikszerű viselkedése a reménytelenség teljes valóságában.
Döbbenten álltam a mozgó képek előtt.
Néztem, ahogy a szerencsétlen emberek ugranak ki az ablakokon, inkább önmaguk vetnek véget az életüknek, minthogy a tűz és a romok martalékának áldozatául essenek.
Ekkor összedőlt az egyik torony. A többit mindenki tudja.
2001. szeptember 11.
Jövő hétvégén 10 éve lesz.
Azt hittem, megszülöm a gyermekemet ijedtemben.
Nem gondoltam, hogy ez igazán így lehet, hogy emberek képesek ilyesmire, hogy más emberek életére törjenek úgy, hogy még esélyük sincs menekülésre.
És még hónapokkal utána is találtak a romok alatt élettelen áldozatokat.
Politika nélkül mondom...
Senkinek nincs joga a másik életét kioltani.
Senkinek.
A jövő szombaton énekelek egy megemlékezés koncerten.
A fenti dal lesz a nyitó szám.
Ma minden szál szőr állt a testemen, ahogy megszólalt a hatalmas kórus.
És átadhatom a tízévesnek is. Úgy, ahogy még senkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése