2011. szeptember 30., péntek

Nem kidobósat!


Kell nekem a szabad levegő!
Ha évekig az ég alatt háltál, s aztán a négy fal közé szorulsz, ráadásul egy büdös nagyvárosban, az fullasztó!

Elmentem, kifeküdtem a csónakomba.
Csudajóóó érzés!
Ringat a hangtalan víz. Révület-bűvölet.
Elborítanak a barátaim.
Megannyi csillag, tiszta fényük maga a bátorság.
Mutatják az utat, térben és időben.
Vonzanak, hívnak valami felé, ami ésszel felfoghatatlan, szóval megfogalmazhatatlan.
Elveszni a csillagok bűvöletében, hagyni a gondolatokat cikázni, képzeletet szárnyalni, merni gondolkodás nélkül gondolni!
Képek jelenből a múltba, s vissza.
Sok félre rakott, pár eltemetett, még több jelenlévő.
Eszembe jut ez a társkeresősdi társasjáték is.

Leginkább szomorú.

Mindenki annyit vegyen magára, amennyit érez.

Ólommadár találkozó!
Nézd egyszer végig egy vak ember napját!
Vagy látogass el egy árvaházba!
Nevezz be egy "kőrre" egy UNIFIL segélyszállítmánnyal, mint önkéntes!
Nem sorolom.
És majd UTÁNA sírj, hogy milyen szar az életed, hogy kicseszett veled, micsoda tragédia a sorsod!
Persze, mondhatod, nem a te dolgod, semmi közöd hozzá!

Jó lenne! Igen, jó lenne boldognak lenni!
Újra.
Mindenki pontosan azt kapja, amit kisugároz!
Amíg nincs "rend" a lelkedben, nem kötsz békét magaddal, legjobb esetben is csak egy ugyanolyan "káoszt" kaphatsz,
mint te magad.
Csak te szabadíthatod fel önnönmagadat, s ebben a körülményeknek a legkevesebb szerep jut.

Tiéd, s csak a tiéd a labda.
Enyém, s csak az enyém a labda.

Labdázunk?

Nem kidobósat!


2011. szeptember 28., szerda

Valami "szél forma"...


..."lengicsélésben"...járta násztáncát
az utolsó őszi napsütésben két falevél...
már a halottak napja kopogtatott az ajtón...
s valami mennyei fénnyel árasztotta be a Földet,
miképpen a Nap süt,de ez éjjel-nappal örökké ragyogott...
melegséget,fényt,szeretetet árasztva...

Amen... 

2011. szeptember 27., kedd

Elmélkedés....



Felejteni akarunk?
Széttépni leveleket, fényképeket? Törölni, kidobni?
Mint ha az olyan könnyen menne.
Mint ha csak annyi lenne hogy egy klikkel megtagadjuk az ismeretséget, mintha csak annyi lenne hogy töröljük a telefonból a sms-ket, telefonszámot.
Mintha csak annyival el lehetne intézni, hogy kijelentjük ország világ láttára hogy nézd, lásd csak már még csak az ismerősömnek sem tartom.
Ennyi?
Igen! Lehet hogy csak ennyi. Lehet, ha eddigi életünk, múltunk piciny szeletében még magunknak is hazudtunk, hazudtunk hogy fontos, hogy szeretjük, hogy jelentett valamit.
És mindez nem a kihajított személynek megalázó hanem mi magunknak. Mert ha ilyen könnyen megodást találunk akkor valóban hazudtunk magunknak, ha pedig ez is csak egy színjáték, egy büntetés a másiknak, akkor még rosszabb mert akkor még most is hazugok vagyunk magunban.
Vajon melyik a jobb????
Tartsunk meg mindent?
Tartsuk meg a jót és a rosszat is egyaránt, hisz minden ő volt,
és minden dolgával így szerettük?
Vagy csak tartsuk meg a rosszat, hogy könnyebb legyen elfogadni hogy miért nem kellett?
Vagy épp csak a jót, hogy azt a képet lássuk amit látni szerettünk volna?
Vajon melyik a jó megoldás?
Egyáltalán létezik megoldás?
Vagy ez is olyan mint egy picike világ?
Egy piciny univerzum ami bennünk, belőlünk létezik?
Egy picike semmi?
Egy semmi amiben épp úgy szerepet kap a sötét, mint a fény?

Kérdések.

Kérdések, amik valamiféle irányba terelnek. Nincs válasz, nincs megoldás, nincs megvilágosodás. Út van.
És az aki az úton csak előre felé néz és nem emlékszik a megtett távra, az vajon honnan tudja hogy valójában halad?
Ahhoz hogy tudjunk arról hogy megyünk ahhoz tudnunk,
és elfogadnunk kell azt amit eddig magunk mögött hagytunk. Nem lehet a múltat egy "delete" gombbal semmivé foszlatni.

Megtartom tehát minden piciny kincsem....... 

Emlékekkel táncoló...


Minden évben legalább egyszer előveszem a fiókból.
Nem tudom, mióta van meg.

Egyedül vagyok és csönd vesz körül ilyenkor.
Este van már, csak a kedvenc olvasólámpám világítja meg íróasztalom sajátos rendjét.

Félresöprök egy-két papírlapot, helyet csinálva neki.
Egyre kisebb, egyre fogy.
Sokáig keresek tűzszerszámot.
A fellobbanó lángot odatartom a rövidke füstös-kormos kanóchoz.
Ő is lángra kap.
Leállítom asztalom épp az imént készített tisztására.

Nézem táncát, árnyékát a falon.
Teljes a szélcsend, ajtó ablak zárva, nem mozdulok.
Akkor milyen erő táncoltatja???

Lacik, István, Marci, Géza...

Nem járok temetőbe, soha nem viszek virágot...
Sokszor jutnak az eszembe, szinte nincs olyan nap...
Én sem remélek mást... 


A tökéletesség "fénye"...


...a sűrűn gomolygó hajnalból "kiviláglik"...amikor a napkelte előtt parfümillat lengi be a szobát...s a tükör "belereped"
a rúzsos ajkak varázsába,a cicaszemek fölött szitakötőként rebegő szempillák ájtatosságába...
míg az autóig topog magas sarkúban...s cigarettára gyújtva süpped a szürke bőrkárpitba alakja a Mercedesben...
minden luxusát kínálva az életnek...
azt képzelheted egy pillanatra...

Ő az!
Ő a "tökéletes" NŐ! 

2011. szeptember 26., hétfő

A kékmadár....

Milyen színű...  
Milyen színű?

Állítólag kék...
...és madár.


Kék madár.
A boldogság kék madara.

Láttál már kék madarat?
Elrepült?

Na ja...


Biztos kék volt, vagy csak annak látszódott?

Kalitkában tartottad...
... csak Neked énekelt.

Akartad, remélted.

Vennél nagyobb kalitkát...
Fognál újabb madarat...

...csak kék legyen.

Milyen színű?
Kék?
Kék.

Mint az ég?
Mint a tenger?

Végtelen, mint a ...
...boldogság?

Ezt akarod?

Nincs olyan.
Ne akard.

Legyen csak úgy...
Ott és akkor.

2011. szeptember 25., vasárnap

A fénymese királya....


Az én mesém sokmillió csillagból áll.
Csak kitárod az ablakod, és ott van a mesekönyv. Te magad vagy, amit kiolvasol belőle. Titkokat, meséket, történeteket.
A gyermekek mi vagyunk. Őrizhetjük akár az örökkévalóságig gyermeki énünket. Játszhatunk, feledhetünk, építkezhetünk belőle.
Lényeges, hogy mik akarunk maradni.
Megtört felnőttek, akik a gondoktból ki sem látszanak?
Vagy gyermekek, akik boldogok, mert nem befolyásolja őket a külvilág?

Tudod, mitől maradsz gyermek?
Attól, hogy megtanulsz elfogadni. S, ha már megtanultál elfogadni, gyermekké válhatsz örökre. Ezzel elengedtél mindent, ami csak létezik jó és rossz. Ne akarj, inkább engedj. Engedd be önmagad, engedj be másokat, s egy szép nap olyan boldog leszel, amit az Égi mesekönyvből olvasol. Gyermekien.
A címe? Fénymese.

Apropó jó és rossz. Megítélünk. Van ehhez jogunk?
Hogy lehet, hogy rosszat és jót egyszerre osztályozunk?
Hol itt az alázat?

Megsúgok egy titkot.
Akkor maradsz gyermek, ha már nem ítélsz. Ha megtanulod, hogy nem tehetsz különbséget vallásban, származásban, nem kérsz számon se embert, se tényeket, ha nem törődsz bele, hogy mások teszik a dolgodat helyetted, s ha megtanulsz úgy szeretni szívből, ahogy te kívántad magadnak mindörökre.

Adj.
Hogy a fénymeséd valósággá váljon, hogy a csillagok fénybetűi neked ragyogjanak, adj, hogy legyen mit visszakapnod,
de adj akkor is, amikor nem akarsz visszakapni, hogy megtanuld, milyen jó ezt akarni.
Adj azért, hogy adhass. Hogy milyen király vagy, te magad döntöd el.
Ha adsz, király vagy.
Bármit.
Bármikor.

A fénymese királya. 

Mese....


Hmmm?
- Hmmm.
- Hmmmmmm!
- Hmm.
- Mit hümmögsz?
- Te kezdted leányom.
- Néha nagyon idegesítő tudsz lenni Draco!!!!
Nem értelek. Úgy teszel mintha buta hüllő lennél.
- Csak válaszoltam. Nem tudtam mire hümmögsz.
- Hát érdekel hogy most mi van? Meg hogy mi jár a fejedben?
- Az van, amit látsz. Mit látsz?
- Téged.
- Hmmmm.
- Ááááááá, Te nem veszel engemet komolyan, Te kicsúfolsz. Bolond gyík vagy! De jól van akkor had nézzelek.
Lássuk csak!
Aha, nagy gülü szemeid vannak. Olyan színük van mint az égnek de akkor is gülü.
Most mit vigyorogsz?
Mi olyan röhögcséges?
Igenis gülü! De azért szeretem, amikor bámulsz rám, mert látom magam, mint a tükörben.
- Az jó.
- Igen, tényleg jó. Meg szeretem a pikkelyeidet, mert mindig fényesek. Na jó nem mindig de sokszor, és olyan színük van, mint azoknak a köveknek amit egyszer mutattál.
Tudod? Mint a füveknek a színe.
- Igen emlékszem.
- Meg szeretem, hogy olyan hosszú, meg mozgós a tested.
Meg a szárnyadat!
Na jó azt nem mindig mert állandóan csalsz velük ha birkózunk. De mégis mert velük repülsz amikor viszel leselkedni.
Meg azt is szeretem, hogy erős vagy, meg nagy karmaid vannak, meg tudsz ijesztős is lenni, meg hogy tudom hogy megvédesz este amikor alszom és rosszat álmodok.
- Honnan tudod?
- Tudom és kész. És ne hamukázz mert néha leslek mikor nem alszom és olyankor mindig körém csavargászol, meg fölém tartod a szárnyad, meg énekelsz, meg mesét is szoktál mondani, meg figyeled a sötétet olyan összehúzott szemmel, és állandóan öltögeted a nyelved.
- Én így figyelek.
- Tudom. Nem csúfolni akartalak, mert szeretem mikor így csinálsz. Nekem szép sárkány vagy Draco, én szeretlek amikor ilyen vagy.
- Köszönöm. Meghatsz.
- Tudom… - vigyorodott el a kölyöklány és furakodni kezdett a szárnyak alá.
- De van valami amit nem látok most egészen jól, pedig itt van valahol csak eldugtad valahova ide.
- Jaj ne! Kiscsillag gyere onnan! Tudod, hogy csiklandós vagyok. Neeeee!!! Jaaaj! Hagyd már abba! Mássz ki a pikkelyeim alól! - a kígyóforma test szélkuszálta szalagként tekergőzött a gyerektest körül, fűcsomók szálltak kitépve, a felkavart porban eltűnt a két megálmodott.
- Áúúúú!!! Hééé!! Draco! Vedd le rólam a mancsod!
Hallod engedj el! Tegyél le!
- Még mit nem Te Törpeboszorkány! Ha leteszlek, megint csiklandozni fogsz.
- Az biztos is! Agyoncsiklandozlak Te lábaskígyó, és megtalálom, hogy hol rejtegeted.
- Mit?
- Hát azt az embert, aki igazándiból vagy.
- Miért? Szerinted eldugtam?
- Igen!
- Szerintem meg nem. Mindenkinek az vagyok, akinek látni szeretne. Mert nem a szemek látnak, hanem a gondolatok, és a lelkek.
- Akkor láthatlak másnak, is mint ami vagy?
- Igen persze, de ne csodálkozz ,hogy ha az, aminek látsz nem fog egyezni mint ami valójában vagyok.
- Ezt nem értem akkor most valóságban Te mi is vagy?
- Még én sem tudom, alakulok napról napra, és változok, és igazából mindig is az vagyok és voltam, aminek láttál, és látsz. Még ha néha néha mérgelődöm is egy két beszólásod miatt.
- Akkor ha embernek akarlak látni akkor az leszel?
- Ha azt akarod hinni akkor annak fogsz látni.
- És ha tévedek? És ha nem is az vagy akinek hiszlek, meg látlak?
- Hát az kellemetlen lenne mindkettőnknek. De mit szeretnél?
- Most?
- Ühüm?
- Hát hogy tedd ide a hátad, meg tedd fölém a szárnyad, meg mesélhetnél is egy kicsit, meg utána énekelhetnél, meg szólhatnál a tücsköknek, hogy halkabban zenézzenek, meg ne korogjon hangosan a gyomrod, meg ne horkolj, amíg el nem alszom!
a pikkelyek örvényként keringtek a lány körül és állítottak neki ágyat, a bőrredős szárny sátrat vetett fölé és a villás nyelv előkunkorodott....és halkan sziszegve szólt a hang...
- Egyszer volt, hol nem volt................................................................... 

Harmatos fű...


Párás hajnal.

Az égen lapos hasú felhők úsznak lomhán, miközben az ébredező nap sugarai alulról csiklandozzák őket.
Nem látni, a távoli fák még eltakarják.

A vízpart csendes.

Néha mozdul egy-két levél, mikor a harmatcseppek összegyűlve, egymásba kapaszkodnak, cseppé formálódnak leszánkáznak rajtuk és csak a hallgatózó lélek hallja, hangos gurgulázásukat és kacagásukat, mielőtt a mélybe vetik magukat.

A kerítésen túl gazdasági épület és legelő.
Nem rég kaszáltak, vagy tán arattak.

Az összegyűlt széna vagy szalma nagy gurigákban várja sorsát.
Jó nézni.
Izgalmas az elrendezés, ahogy az enyhén lankás dombon megfoghatatlan és racionálisan nem magyarázható rendben, ritmusban és távolságban követik egymást.

A legelő egy része elkerítve villanypásztorral.
Benne lovak, négy vagy öt.

Békésen legelésznek.
Nyakuk előrenyúlik, sörényük ritmusosan lengedez, ahogy tépik a füvet.

Letépnék egy fűszálat, hogy elrágjam.
Én is érezni, átélni szeretném az érzést, milyen lehet legelni.

Kimért nyugodt, mozdulatok, sehol vad szilaj rohanás, harsány nyerítés.

Az idillien giccses kompozíció egy pillant alatt eltűnik.

A távolság nagy, a részletek a pára jótékony ködébe vesznek.
Csak a körvonalak rajzolódnak ki.

Az egyik paripa a másik háta mögött legelészik.
Aztán csak az látszik, hogy két mellső lábát, már a másik hátán nyugtatja.
Szoborszerű mozdulatlanságnak tűnő pillantok.
Csak a sörények himbálódzásából látszik, hogy nem az.

A másik ló, fejét felemeli a legelészést abbahagyva, egykedvűnek tűnik.
Beletörődő odaadással tűr.

Nem telik bele talán fél perc sem és a kép ahogy összeállt, úgy az egyik pillanatról a másikra szétesik.

A lábát pihentető ló már fejét lehajtva legelészik tovább.
A másik még nyakát hátrahajtva vet rá egy pillantást, és ő is folytatja tovább a harmattal teli fűszálak nyírbálását.



Letépnék egy fűszálat, hogy elrágjam.
Én is érezni, átélni szeretném az érzést, milyen lehet... 


Tónus....



Hm. Megfestettek. Kiszíneztek. Lilára.

Amikor a színpadon állok, kap a hangom is, az arcom is egy tónust.
A karnagy megadja a hangot, vár néhány másodpercig, majd elkezd felépülni a mű. Hol dinamikusból finomodik, hol a finomból erősödik, majd visszahalkul.
Kishalál. Minden egyes mű minden alkalommal másképp szól. Hol végtelen odaadással, hol csak úgy leénekelt, lélektelen.
Lélektelen?
Lehet valami az, ha rengeteg munka van benne?
Lényeg, hogy nem mindig sikerül olyanra, mint ahogy belül elképzelem.
De mégis.
Amikor elkezdek énekelni, mintha mindenki (huszad magammal) hozzám igazodna, s magam egy személyben mindenki rezgését felvenném.
Olyan, mintha mindenki azonos tónust kapna. Kiszíneződik. Megfestődik, mint egy nagy fatörzs, ahogy tavasszal kivirágzik, levelet hajt, színt kap, mint a kikeletkor az erdő.
Erdő-erő.
Egyforma energiával rezgünk. Még akkor is, ha kilógok folyton a sorból, a csapatból. Különc vagyok.
Ego. Ne is mondd! Jaj, én ne tudnám?
Mégis.
Szeretem, hogy nem tudok olyan lenni, mint a többi.

Amikor kiállok énekelni, valahogy eggyé válok velük. Pedig ezerszer mások, mint én. Jobbak. Rosszabbak. ?
Mindegy.
Mások.

Ilyenkor eggyé válok.
Velük.
Azonos közösség, azonos tónus.
Lila. Selyem. Meghitt. Tiszta.

Még a hamis is tiszta.
Mert egyek vagyunk.

2011. szeptember 23., péntek

Mese...


A fűben heverő sárkány hátán egyensúlyozik a leány.
Apró lábak támpontokat keresnek a fényes pikkelyeken.
Keze  meg támaszkodik a taréjon. Verset szaval, óvatos táncot lépked.
- Draco mit csinálsz?
- Hagyom, hogy játssz rajtam.
A lány a göcsös taréjba kapaszkodva mászik le a hüllő orrára,
és hasra fekszik a rémisztő pofán.
- KisCsillag nem látok tőled. Miért pont az orromon pányvászkodsz?
- Mert kényelmes. És különben is mit bámulod ezt a homokórát? Tök régóta csak fekszel és nézed.
Meg néha megfordítod. Mire jó ez?
- Tanulok.
- Mit tanulsz? Nem lehet tanulni egy homokórától semmit.
- Pedig biza.
- Jó. Akkor mit tanulsz?
-Türelmet és várni.
- Ez tökhülyeség!! Nem szeretek várni.
- Hát akkor neked is tanulnod kell még.
- Miért? Szerintem nem jó várni, mert akkor nem múlik az idő, és olyan rossz hogy még sokára lesz az amire várok.
És olyankor azok a nyavalyás homokok se folynak gyorsabban, inkább olyan, mint ha állna az egész. És mérges leszek,
mert várni kell.
A gyíknyak finom ívűre hajlik, gyengéden csúsztatja a fűre a leányt. A pengekarmok fordítanak az üvegtégelyen,
és óvatosan simítják ki a szemekből a fekete tincseket.
- Gyere Pillangó várj velem.
- Mire?
- Az most mindegy. Csak várjunk. Lehet hogy valami nagyon csodálatos közelít, és nekünk csak ki kell várni hogy ideérjen.
- Igen? És mikor? Sokat kell még várni?
- Ssssss! Ne türelmetlenkedj! Nézd, hogy folyik a homok!
Látod? Látod, olyan, mint a patak amit tegnap néztünk.
Csak pereg lefelé rendületlen, és nem vesz tudomást a türelmetlenségről. Lehet mérgelődni, lehet átkozni, lehet siettetni, de ez az időt nem érdekli. Csak magunkat büntetjük ezekkel a hiúságokkal.
Felbosszantjuk magunkat, idegesek leszünk, elromlik a kedvünk. Bolond lesz a fejünkben. És látod a homokot mindez nem érdekli. Csak magunknak árthatunk, az időt ez nem befolyásolja. Elrontjuk a kedvünk és amikor a szép megérkezik már nem is tudjuk igazából szépnek látni mert tele vagyunk mérgelődéssel. A türelmetlenségünkkel elrontunk minden.
És közben a homok tojik a fejünkre.
- Figyelj Draco! Szeretem, amikor dumálsz mert mindenfélét mondasz és néha igazad is van, de ezt nézd meg!- a piciny kéz nekiveselkedik és a nagy homokórát az oldalára dönti.
A homok folyása megakad, elpihen az üveg két oldalán.
-NA!! Most én tojok az időre! Gyere!
Tegyél a hátadra és repüljünk el oda, ahol a lovak futnak. Nézzük meg őket! Fussunk velük!

És ha az a szép tényleg jön hozzánk, akkor siessen, mert nagyon gyorsak leszünk.............. 

Töredékpillanat ...



Reszketős.
Az volt, ahogy lapult a bokor alatt. Nagy szemeit sírósan terelte rám, amikor elmenni kényszerültem ott.
Nem akartam arra menni. Nem tudtam, mit kívánna tőlem, csak éreztem, hogy utamat fogja állni, azt én meg nem akartam. Se nagyon, se kicsit. Egyáltalán.
A folyóhoz igyekeztem, hogy kinézzem végre meredt szemeimből az elakadt könnyeimet. Akkor, abban a pillanatban azok képeződtek le, amiket sajnos kénytelen voltam fogni a külvilágból. Bántottak, karcoltak, ütöttek-vágtak.
De az a szempár ott a bokorban megindította a folyóhoz érkezésem előtt ezeket a sós kis cseppeket.
Így hát megálltam.
Könyörgött a szemével.
Nem szólt az egy szót sem, csak némán sírt.
Hát én nem tudtam némán. Ordítottam, hogy hagyjon békén, hogy merészeli az utamat állni a nyáresti sötétségben.
De ő nem tágított.
Olyan volt, mintha visszatértem volna egy előző életemből,
csak megtestesült önmagamat láttam volna leköszönni valamiért.
Ismerős volt a szeme.
Nagy, világító.
És tudtam, hogy a világ összes bűne ott van a szemeiben.

Tudtam, hogy többé senkire nem tudok olyan szemmel tekinteni, mint ahogy akkor ő nézett rám.
Az ott, a bokorban, az a reszkető kis állat.
Az a félelmet nem ismerő emberi tekintet.

Akkor felébredtem, kiszaladtam, hogy megvizsgáljam a szemem, és láttam a tükörben az álmomat.

Nyomorult is voltam.
De megboldogultam.
Most újjászülettem,
majd megalakultam.

...és a naptárban jelöltem azt a napot...

Mert többé nem volt egyetlen nap sem az, amit akkor a pillanatunkból kialkudtam.

Nyomorult kis vonulat.

Töredékpillanat.



Mese...


-Draco te miért beszélgetsz velem?

-Hogy hogy miért? Hisz nem te kérdeztél Pillangó? És ha valaki kérdez tőled valamit arra illik válaszolni.
-Jóóóóvan de nem erre gondoltam, hanem mikor mondasz érdekeseket, meg furcsákat. Meg amikor magyarázol, hogy én is értsem, és ha mégse sikerül akkor máshogyan is mondod, meg amikor csak mesélsz. És különben is nem is válaszoltál pedig kérdeztelek.
Sunyi gyík vagy, és engem beszéltetsz.
-He he he. Így van! De válaszolok is rögtön ha hagysz szóhoz jutni. Beszélgetek veled ez természetes hisz így vagy úgy hozzám tartozol. Már akkor is meséltem, amikor jöttél, szóltam. Szeretem, ha kérdezel, ha faggatsz, vagy csak a véleményemre vagy kíváncsi. És szeretek neked megmutatni dolgokat, mert látom, hogy érdekel. A véleményemet mondom, vagy, hogy épp mit gondolok a dologról. Meg hogy mik voltak akkor, amikor még nem voltál. Tudod az hogy két valaki sokat beszélget, az azt jelenti, hogy fontosak egymásnak, hogy kíváncsiak a másikra. Hogy mit mond, mit gondol dolgokról. Szóval, akik fontosak egymásnak azok beszélgetnek.
- De én nem is vagyok szerelmetezős beléd!
- Nofene! Hát ez meg hogy jutott abba a furcintos eszedbe?
- Hát meeeer mondtad hogy azok beszélgetnek akik fontosak egymásnak. És a szerelmesek azok nagyon fontosak egymásoknak.
- Ez igaz. De fontossá nem csak így válhat az ember, elég ha szeretik.
- Na ez mostan butaság! Ha szerelmes valaki akkor szereti a másikat, és ha belé vannak szerelmesedve akkor őt is szeretik, tehát ugyanolyan a két szó csak máshogyan mondtad!
- Aham. Biztosan. Ha Te mondod Pillangó. És akkor most mégiscsak szerelmes vagy egy sárkányba?
- Nem. Az előbb már mondtam. Ma nagyon nehéz a fejed Draco.
- Értem. Tehát ha nem vagy belém szerelmes akkor utálsz!
- Jaaaj neked agyadra ment a füst!!! Miér utálnálak?
Szeretlek, még ha ilyen dinka is vagyoool.
- De hát a kettő ugyan az. Most mondtad.
- Na most én érzem magam butának. Rosszat mondtam.
- Nem mondtál rosszat, csak nem volt világos hogy melyik mit jelent. Látod erre is jó a beszéd. Megértjük a másikat. Tudjuk hogy miről mit gondol. Mit érez.
- És ha csendben vagy, és sokáig nem válaszolsz az azt jelenti hogy akkor éppen nem szeretsz?
- Nem nem így van. Szeretni kedvelni mindig is foglak hisz sok mindenen keresztülmentünk, szép dolgokat láttunk, és fontos helyet foglalsz el az életemben. Ha csendben vagyok, az azt jelenti hogy picit befelé gondolkodok, és még nem akarom kimondani. Vagy másra figyelek. De ettől nem változik a dolog, szeretlek a magam hüllő módján.
- Igen ebben igazad lehet, mert azért mindig válaszolsz, csak akkor maradsz sokáig csendben, ha én nem mondok semmit. Vagy durcáskodok.
- Ez is csak azért van, mert bár látlak, elkönyvelem, hogy nem kívánod, hogy szóljak, hogy beszéljek hozzád. Hogy nem vágysz a társaságomra. Akkor épp nem vagyok fontos.
-És ilyenkor rossz neked?
-Nem. Már megszoktam. És ha kell, úgyis jössz. Régóta csinálom már ezt, és igen volt régen hogy ilyenkor nem volt jó kedvem, mert azt hittem már nem vagyok fontos, de ez mára elmúlt. Nem számít hogy kinek mennyire vagyok fontos, vagy mennyire szeret. Én ilyen vagyok, nem kérek de elfogadok. Nem kérek, de ha lehet, adok. Ha megváltoznék, nem az lennék akit kedveltek. Már nem akarok senkinek bebizonyítani semmit.
Akinek dolga van az úgyis megtalál.
- Nekem se akarsz?
- Neked sem. Mit kéne bizonyítanom? Mit kéne mondanom? Tettem helyette. Ez a múltunk. Olyan amilyen de az hogy kik vagyunk most ahhoz kellet hogy akkor az megtörténjen. És ha neked is jó ez akkor nem kell bizonygatnom semmit mert maga a létezésem, az amit épp teszek elég bizonyítékot ad neked, hogy eldönthesd fontos vagyok e annyira hogy beszélgetni szeress velem. És ha inkább a csendet választod akkor elfogadom.
- Érdekeseket mondasz most. Próbálom megérteni, de lehet, hogy még sokat fogok kérdezni hogy felfogja a fejem.
- Az soha nem baj. Legalább beszélgetünk.
- Tényleg! Ez nagyon jó. Azééé szeretlek ám Dracó!
- Tudom de most menj nyaggasd a varázslókat, mert nekem dolgom akadt.


2011. szeptember 20., kedd

Móricz és én...


Újra azt a szabadság vágyat éreztem, mint régen, gyerekkoromban. A vonat zakatolt, a nap sütött és én boldog voltam, hogy átélhetem újra gyerekkorom kissé kormos, hosszúra nyúlt, ablakon kilógós, vonatozós emlékeit.
A szél az arcomba vágott, de nem bántam.
Mosolyogva tartottam vissza a levegőt. Imádom az alföld végtelennek tűnő síkját. Szaladni volna kedved a napsütésben. Szinte érzed a megszáradt fű illatát.
Harapni lehetne a kristálytiszta levegőt. Egyszer csak a vonat megállt, valahol a végtelen mezőn.
Megéreztünk. Ház sehol, utca sehol.
Bakterház az egyetlen, amit látni lehet.
Kakaskukorékolás hallatszik és tyúkok kárálása.
Mint gyerekkoromban nagyanyámnál, a falusi porták környékén. Messziről feltűnik egy kis piros autó.
Ismerős, ismeretlen. Hamar oda érünk vele a kis falu könyvtárához. A zenészek és az emberek nagy sürgés,
forgásban vannak. A gyerekek izgatottan várják a sorukat. Üdvözlések, kézfogások. Végre zene szól és a gyerekek nagyon nagy élvezettel táncolnak. Jár a lábam, legszívesebben én is táncikálnék. Amikor megfordulok, szembe jön velem egy ember. Köpcös alakja ismerős.
Vajon honnan?
Nincs idő gondolkodni, kezdődik a koszorúzás.
Különösen büszke vagyok egyik "koszorús" tagunkra!
Majd a színdarab következik. Nem vártam nagy durranást, hiszen láttam, helyben lesz "megoldva".
Oldalról a kis köpcöst figyeltem. Mosolya nem szűnt meg létezni, amíg a darabot nézte. Kicsit nehézkesen kezdődött, vontatottan, jó magyar hegedűszóval.
De azután mire vége lett a könnyem csorgott… Nem azért, mert olyan óriási darab volt, nem azért, mert eléggé képies megoldásokkal volt fűszerezve.
Én olyan lelkesedést, olyan beleérzést nem láttam!
Amennyire fontos volt az embereknek, hogy jó legyen,
minden pontosan úgy, ahogy az meg van írva.
Kellő játékossággal, összeszokottsággal.
Nagy, nagy szeretettel és oda figyeléssel. Kicsi és nagy egyaránt. Egyszerűen azt éreztem, az embereknek nagyon fontos,
az, az ember, akiről szól a darab. Egy olyan helyen ültem,
és voltam egész délután, ahol még fontos a közösség,
az összetartozás. Egymásért, egymással tenni.
Az öreg nénitől kezdve a fiatal fiúig. A végén beszélgetések a rendezővel, íróval, kritikussal és természetesen a Két árva közül az "egyikkel". Mert, hogy ez volt a címe az előadásnak.
Móricz Imre vagyok...- fogta a kezem két keze közé és meleg tenyeréből óriási szeretetet éreztem felém irányulni.
Később együtt ültünk egy asztalnál és élvezettel hallgattam
az anekdotázását. Mások persze már untig hallották, de nekem mindez új volt.
Szívesen hallgattam.
Szeretném ismerni azt az embert, a nagy írót, apát, akiről szólt az egész nap. Nem a megírt könyveiből. De az életéből szeretnék tudni sokkal többet. Számomra sokkal érdekesebb az ember maga. Az élete, mint munkássága. Persze, nem mondom, hogy nem olvastam tőle. Nyilván fogok is, mint tettem nem régen.
De az ő élete számomra érdekfeszítőbb, minden könyvénél.
Kedves és egyszerű, normális emberekkel körülvéve arra gondoltam, hogy milyen jó nekem.
Mert van egy olyan barátom, akivel én mindezt megélhettem

Fogalmazhatnék szebben, de jobban nem...  

Orrában érezve...



Alkonyat.

Szokatlanul enyhe és párás a levegő.
A pók tűnődve néz át hálóján a végtelenbe.
Pars pro toto - mormolja magában.

Nemrég hallotta ezt a kifejezést.
Nem használta még, ezért szokásához híven képekben próbálta maga elé vizionálni jelentését.
Ekkor egy kóbor fuvallat meglengette hálóját, melyben megcsillanni vélt látni valamit.
Tekintete a végtelenből arra a pontra fókuszált.
Egy didergő harmatcsepp gubbasztott hálója fonatán.
Tán pillanatokkal ezelőtt szülte a párából az alkonyat.

Egy csepp.
Egyetlen harmatcsepp.

Telt múlt az idő, s a pók látta hogyan hízik, dagad a csepp
a már fázós sötétben, mígnem elfáradva a kapaszkodásba
- vagy csak úgy unalmában - elengedte a háló finom selymét
és lehullott a földre.
Hallani vélte még a koppanást, ahogy a csepp földet ért.
Majd még több koppanás, halk és monoton.
Eleredt az eső.
A pók cseppjének testvérei sietve rohantak bátyjuk után.
Egy pillanatra még látni vélte a padka melletti víznyelőnél.
Tekintete újra a végtelenbe révedt.
Látni vélte, ahogy társaival együtt örömében,
izgalmában sikongat, mint azok a gyerekek akiket nyáron
a strand kacskaringós csőcsúszdájánál látott lecsusszanni.
Ezért tudta, milyen önfeledten fog cseppje útja végén a csatorna nyílásából a folyóba csobbanni, majd az élménytől fáradtan
és kimerülten miként hagyja, hogy az ár sodorja,
sodorja tova távol.

A cseppet sodró lendület egyszer csak alábbhagy
és hullámzássá szelídül.
Eközben a csendet morajlás váltja fel.

Cseppben a tenger - mormolja maga elé a pók,
orrában érezve a soha nem látott tenger, semmivel sem összetéveszthető illatát.