Peep-show a metrón...

Avagy kivillan a lényeg!

Meleg van , hiába, na!

Kivetkőznek a középkorú férfiak is ebben a kutya melegben. Bambán bámulok magam elé a Metrón.

Unott és fülledt hangulat.

Velem szemben lévő pasi vidáman ücsörög.

Rövid short, ing, őszes haj.

Meztelen lábai jó hosszan nyúlnak ki középre.

Hopplá!

Telefon!

Oda kap, bele kurjant.

E közben gatya szára még feljebb, és láss csudát!

Kinn a farka!

Kinn a a farka!

Persze semmi nem takarja!!

Irul pirul Juliska.

Persze ezt nem a meleg okozza.

Óvatosan oda néz még egyszer. J

Jó nagy zacskó omlott ki onnan fergeteg.

De a fityma elfedte a lényeget!

Vajon szaladjak és legyek vak?

Markom tele lenne vele, biztosan.
Nézek jobbra, nézek balra, de a farka kitakarva!

Ez mindennek a határa, szerencsére kilépett a Határra!

Lázálom...

 

Elegem van abból, hogy dübörög alattam a zene, mocskos a lépcsőház.

Hajnali három lassan és nem tudok aludni.

A hét eleje alig elég ahhoz, hogy kipihenjem a hétvégéket.

Néha azt hiszem kupleráj fölé jöttem lakni.

Azt hittem jó lesz. Azt hittem a sok csend után, jól fog esni a körülöttem lévő nyüzsgés. Nos, megkaptam! Bár nem ilyen lovat akartam, most kapaszkodhatok a nyeregbe. Lakás keresésem közben rá kellett jönnöm, nincs még egy hely a világon, ahol ennyi "Buckalakó" élne.

Értsd ezt úgy, hogy ennyi kis, szinte élethez nem méltó, piciny lakásnak nevezett izé...őrült pocsékolással fűthető apró lyuk.

Talán az egész országban nincs annyi magányos ember, mint Budapesten. Gyanítom más nagy városokban is ez lehet a helyzet. Nyilván léteznek magányos emberek máshol is.

De itt, mintha összegyűltek volna jó sokan.

S, mennek el egymás mellett, bánatosan, szó nélkül.

Az sem jobb, ha megállnak egymással szemben, mert akkor hazudni akarnak. Irigyelni a nincs mit. Készen arra, hogy bántsanak, ugyanakkor védekezzenek.

Nevetni és ölelni lassan elfelejtenek.

Nem állítom, hogy mindenki.

Elképzelem, ahogy kibérelek egy hat nm" (!!)-es lakást és összkomfortban érzem magam! Haza érve lerúgom a cipőm a lépcsőházban. Ajtó előtt hagyom ugye, mert ha ő megy be, én nem . Belevágom magam az ágyba és onnan irányítom a háztartásom.

Könnyen elérek mindent! Lépést sem kell tenni semmiért. Egyedül arra kell vigyázni, túl nagy levegőt ne vegyél, mert könnyen benn szorulhat, veled együtt a falak között.

Megmérem a lázam, vagy talán beveszek valamit, esetleg megsimogatom magam.

Mert nem tudom, aludni akarok inkább, vagy felébredni.

Tavasz....

Érzem az avar illatát, lábam alatt felbolydult, ősz óta letapadt levelek az ösvényen.

Hallom a vadgalambok búgó hangját, csiripelő madarakat, mintha ők is a hosszú tél után így nyújtóznának.

Mélyen beszívom a levegőt.

Szabadság érzettel tölti meg a lelkem.

Öröm mindezt befogadni. Arcom a fény felé fordítom.

Még lomb nincs, bejut a fény. Virágot szedek ,mint annak idején gyermekkoromban, anyámmal, apámmal.

Az első Hóvirágot, Az Odvas keltikét, Majd a Gyöngyvirágot. Igazi, jó kis kirándulások voltak ezek!

Nem kellett hozzá pénz, utazás. Ott éltél benne.

Körül vett az erdő, mező.

Ha eső esett, az erdő illata beköszöntött a nyitott ablakon. Ismertem minden virágot, növényt.

Ma már sokat felejtettem.

A vágyat, hogy újra éljem, nem!

Emlékszem, ahogy beköszöntött az ősz, apám akkor is hozott elsőként virágot nekünk.

Neki nyílt az első Őszi kikerics is ...

Március- In memoriam

csak egy ember...

„Kisfiú volt még, fekete gyűrűs hajtincsekkel, óriási fekete szemekkel. Ült a háromkerekű biciklijén az utca porában s, tűrte a nagyobb gyerekek ajnározását, miközben engem nézett tágra nyílt szemmel.

Te olyan széééép vagy!- mondta kissé elnyújtva és olyan csodálattal. hogy elpirultam!

Zavarba jöttem, én a nyakigláb, sovány és összenőtt szemöldökű kócos kislány, akinek ő, a derekáig ért) Mélyen bennem él az emlék, a tekintet, csodálat.

Már felnőtt voltam szinte, mikor újra láttam. Talán máskor is, de nem figyeltem rá. Szórakozni jártunk a barátnőmmel.

Ő ült a szórakozóhely lépcsőjén a barátjával "már" 14 évesen és "csak engem látott" ugyanazokkal a tágra nyílt szemekkel, imádattal, mint kicsi fiúként!

J. Te olyan szép vagy!- mondta.

Barátnőm féltékeny tekintete és kissé morbid megjegyzése eltántorított attól, hogy megálljak beszélni vele.

Sajnálom, sajnálok minden elvesztegetett percet, amit nem töltöttem vele. Én már nem a nyakigláb kislány voltam, mint akkor, ott a homokban. Tudtam hogyan hatok másokra.

De még mindig nem vettem őt komolyan! Szórakozni jártam, éltem a bulizós életem. Mikor találkoztunk, mindig volt egy két szava, s mindig megjegyezte, én már olyan sokat szórakoztam, s ő még nem! Dühös voltam, nem értettem.

Szórakozz akkor te is! Olyan érzésem volt, hogy leszól, azért mert örökké bulizok. Nem tudhattam az okát, mert nem figyeltem rá eléggé.

Külön éltem szüleimtől, gondoltam meglátogatom őket.

Közben a falu búcsúján mentem keresztül. Imádom a körhintát! Gondoltam, hátha lesz ismerős, akivel fel is ülhetek.

Vele és barátnőjével találkoztam! Megálltak azonnal, beszélgettünk. Mondtam vágyom a hintára, de nincs kivel. Hívtam a lányt, nem volt kedve, de a fiúnak igen!!!

Felszállt a hinta..., leszálltunk. Csak a hintáról, mert onnantól kezdve soha nem állt meg a pörgés, amíg lehetett.

Mióta megláttalak szerelmes vagyok beléd!

Annyira szeretlek! Nem tudok másra gondolni, hiába járok más lánnyal.

Szinte szédültem, nem a hinta volt az oka. Mekkora idióta vagyok! Hiszen ezt akarta velem örökké közölni, de sohasem hagytam!

Elhagytam érte az akkori barátomat s, elhagyta ő is az akkori barátnőjét, értem...

Nem volt könnyű, meg kellett birkózni a "falu szájával”, szülei hozzáállásával. A korkülönbségből adódó összes problémával! De semmi nem számított!

Neki csak ÉN kellettem, s nekem csak Ő! Soha, szinte soha nem váltunk el többé, kis időre sem! Szerettem teljes szívemből, éreztem a felém irányuló figyelmet, szerelmet, odaadást. Semmi másra nem vágytam csak rá!

Olyan jó szerelemmel szeretni, azt, aki feltétel nélkül szeret és elfogad bennünket. A viszont szerelemnél nincs gyönyörűbb, odaadóbb érzés! Amikor érzed, hogy a tested, lelked eggyé válik azzal, akit mindennél jobban szeretsz. Amikor benne akarsz megsemmisülni, vele a gyönyörben, újra és újra! Amikor remegsz, ha nem látod, félted, ha nincs melletted, aggódsz, ha gondja van...s, ölelnéd, csak ölelnéd, hogy megóvd mindentől, ami árthat, ami bánat és gond lehet neki!

Mindennap vágyott rá a lelkem a testem, minden porcikám!

Sokszor gondoltam, ennyi boldogság nem jár egy embernek! Valaki megbüntet ezért a nagy boldogságért!

Felesége lettem, két nappal a nagykorúsága előtt, akkor még szülői engedéllyel.

Anyám sírt- Lányom téged most sokan megnéznek, de nem azért mert menyasszony vagy, hanem azért, mert Te vagy a menyasszony!

Igaza volt! De nem számított, ki mit mond! Boldog voltam, és ő is! Előre elterveztünk mindent, hiszen előtte hónapokig gyűrűs menyasszony voltam, hivatalos....

Egyszer ​autóvezetésből mentem haza.

Kinn sötétedett, beléptem a lakásba.

Kislámpa égett csak....háttal állt nekem a kanapé előtt, abban a ruhában, amiben dolgozott a műhelyében.

A kislányunk vele szemben állt a kanapén, éppen a pizsamáját gombolta be, fürdetés után. Olyan meghitt beszélgetésben volt a kétéves gyerek és az apukája, hogy nem bírtam megszólalni, csak itta a lelkem látványt. Éreztem, hogy a pillanat örökre a lelkembe ég! Hogy is gondolhattam valaha, kamasz fejjel Én marha, nem kell apa gyereknek, csak anya!

Nem is értettem, hogy foszthattam volna meg ennyi szeretettől egy gyermeket. Bárhová mentünk, büszke voltam rájuk!

Féltettem őket, féltettem a boldogságom, amiben részem volt. Az igazi, végtelen tiszta boldogságot, amikor tíz centivel a föld felett jársz mindig.

Akartunk még egy gyermeket, én... igaz kicsit előbb, mint megbeszéltük , valamiért éreztem....itt az ideje...........

Még nem volt két hónapos a magzat, neveket kerestünk.

Lehet korán volt még.

Vivien legyen! Miért éppen Vivien? - kérdeztem. Mert akkor kicsit olyan, mint te! Szabadságvágyó, független és szabad. - nevetett. Más nevet akartam, de megjegyeztem, tetszett .

........

Néhány hét múlva szörnyű érzéseim lettek, nem tudtam hogyan beszéljem meg vele...

fürdés közben egyszer félve kérdeztem, mit tenne, ha meghalnék? Nem mertem mondani, attól félek, elveszítem őt. Nem sokat gondolkodott, nem akarlak elveszíteni soha! Ne is gondolj ilyesmire! De erősködtem, könnyes szemmel, mégis, mi lenne? Sok-sok évig lennék egyedül, mire akarnék mást....mondta elgondolkodva...De, te biztosan hamar ta

lálnál magadnak valakit, kiáltott fel! Fogalmam sem volt meddig várnék, hiszen nem magam féltettem...magamban.

.​......

Szörnyű vihar volt aznap éjjel. A villámok bevilágították a szobát és olyan erővel dübörögtek, hogy azt hittem a ház közelében csapódtak be! Egy különösen hatalmas volt! Felugrottam az ágyban rémülten.

Rá gondoltam, a férjemre, aki dolgozni volt éjszaka.

Lassan megnyugtattam magam, nem lehet semmi baja,

mélyen a föld alatt. Nem sokára haza jön és addigra a nyári viharnak is vége, kisüt a nap!

Alig vártam!

Korán ébredtem valami kiabálásra, kiugrottam az ágyból, ki az ajtón, Anyósom állt a lépcsőn és onnan kiabálta sírva:- Meghalt! Nem jön haza! ...Robbanás volt........

Éreztem a zsibbadást, éreztem a pánikot nem akartam a felfoghatatlant!

Mint az őrült úgy rohantam hátra hagyva a gyerekem az ágyban - még békésen aludt - ki az utcára!

A munkahelye felé.

Csak rohantam, rohantam, láttam a tócsát a temető előtt a járdán, szinte repültem át rajta és dobolt a fejemben a hang....

VELEM, VELÜNK ilyen nem történhet!!!!

Nem Lehet!

Ilyen mással történik csak!!

Nem engedtek be a kapun. Kértek menjek haza!

Nem akartam látni a szánalmukat, sajnálatukat, a szemükben a bánatot!!

Hallottam a helikopterek zaját, de felfogni nem akartam!

Nem akartam hinni, hogy meghalt, bíztam benne, él! Könyörögtem, én az Istennek, ne tegye!!! NE,NE!

De megtette, s, ha nem az Isten, az emberi felelőtlenség!

.....

M​a sokat gondolkodom azon biztosan így kellett lennie annak, hogy korán találtunk egymásra. Fiatalon lett apa, 19 évesen először. Olyan gyermekkel, aki mintha ő lenne teljesen.

A második, özvegységem hatodik hónapjában született.

Ahogy az apja megálmodta, igazán olyan.

Szabadságvágyó, független és nagyszerű ember.

Bárcsak tudná, Tudja is! Én tudom! ))

Mert velük van, bennük él.

Tudom azt is milyen az igazi boldogság! Tudom milyen a pokol is!

Tudom, hiszem. Mégsem cserélnék mással, soha!!

Ember volt, nagy E-vel!

Pedig csak 22 éves volt.”

Hihetetlenül nagyszerű két embert kaptam tőle.

Leélhetjük az életünket sokáig, értelmetlenül, poshadt, dög unalomban, sekélyesen, mi emberek.

De lehet, bármilyen kis időre is megtapasztalni az élet minden boldogságát, szenvedélyét nem az idő hossza határozza meg, hanem a tartalom.

Hajnali...

Nyugtalan éjszaka, bizonytalan reggel.

Végig kúszik rajtad a bánat.

Elnyomja gyomrodban a jól eső érzés bizsergését.

A bizonytalanság érzése mindenek közül a legrosszabb.

Talán a magányosság érzete múlja csak felül.

Végtelen, végtelen magány.

Hosszú sétány a magány fáival körülvéve.

Hulló levelek itt, ott.

Az út beszűkül távolabb.

Egyedül mész az úton.

Körülötted a csend, alkonyat, és az út végén a szűkület...,

Vajon mi van az úton túl?

Emlékszel az első szerelemre?

Emlékszel arra milyen volt az első szerelmi vallomás?

Az első csók?

Milyen érzések voltak benned, amikor először fogták meg a kezed (melled)?

Szerelmes voltam egy fiúba az általános iskolában. Ő is belém. Haza vitte a táskám a biciklijén. Persze másik két lányét is, hogy ne legyen feltűnő. Miközben én azt hittem, én vagyok akiét könyörületből viszi haza. Apám dühöngött, mi vagyok én, királylány?!?!?! Mikor kimaradtunk a nyolcadikból, azon a nyáron megvallotta, mindig is belém volt szerelmes és engem akar feleségül venni, csak amíg az iskola tartott nem akarta mondani. Egy osztályfőnöki órán kérdezték tőlünk, ki-mi akar lenni? Ő azt mondta, ha vége , megnősül. Mindenki nevette csak a tanárunk nem. Mosolyogva mondta neki, előbb tanulnod kellene. Nem!- mondta öntudatosan. Dolgozni fogok.

Szóval, a kapuban álltunk mikor szerelmet vallott, megpuszilt. Berohantam, égő vörös arccal boldogan. Arcomra hideg vizet folyattam, emlékszem úgy égett, hogy alig tudtam elviselni. Hogy azután nemet mondjak....

Az első csók?

Ültünk a buszmegálló koszos , sötét csendjében egymás mellett, a buszomra várva. Fogtuk egymás kezét, amikor megkérdezte:

- Megcsókolhatlak? Elvörösödve rebegtem:- Igeneen...

Érdekes volt. Finom és puhatolózó nyelve kutatva igyekezett szét nyitni az ajkaim. Valami megborzongató, nedves, ágyékba induló, mégis zavarba ejtő érzés volt. Többé nem igen találkoztunk. Nem volt kedve ennyire szűzies lányhoz gondolom, aki még a száját sem képes kinyitni...

Lehettem úgy tizenöt éves egy húsvét alkalmával, mikor a fiú unokatesómmal vigyorogva, lihegve rohantunk a lakásba.

A szobába érve éreztem valami furcsát a fiún. Zavaromban az ablak elé álltam. Mögém lépett, éreztem a nyakamban a leheletét. Megmerevedtem. Hirtelen a hónom alatt előre nyúlt és megmarkolta a bal mellemet. Visszakézből annyira pofon vágtam, hogy bele vörösödött a feje. Fura, viszolyogtató érzés kerített hatalmába. Fogalmam sem volt arról, hogy a szexualitásom jelzett. Csak azt éreztem, hogy az intimitásomba tapostak.

Szégyelltem magam.

Az első szex?

Na, ha azon múlik bármi én meg sem ismertem volna milyen is valójában! A csodás és megrészegítő érzés helyett másnap, kijózanító és kínos érzés lett úrrá évekre.

Szóval... még jó, hogy nem hagytam annyiban! 

Álmok ...

Vannak neked álmaid?

Olyan álmaid, amiben égett testrészek, üszkös, kormos, alaktalanná vált, térdig érő, összeolvadt életek maradtak hamuvá? Ahol az öregember a napfényét cirógatja a kezével. Tudva,- utoljára? Ahol a határtalan szenvedés a mozdulatlanná vált női testben is könnyeket csal a szeretlek szó hallatán.

A tehetetlenség és iszonyat szívbe markoló fájdalmával egyesülve? Ahol a kisgyerek legkegyesebb álma az, hogy zuhan a létrával a félelmet keltő ember a folyóba, mert ő ellökte a létrát. Félelmében fel sem fogva, ő ezt nem tehette volna, csak az álma tette erőssé.

Vannak neked álmaid, ahol olyan könnyű vagy, hogy lebegsz, kilépsz a testedből és látod magad repülni a fény felé?

Ahol érintés nélkül is érzed a simogatást. Mosoly játszik az arcodon. A szellő simogatását érzed a bőrödön és tudod, szeretnek az istenek.

Álmodban is érzed a vágyat az ágyékodban, a születendő gyönyört érezve. Színesen álmodni ritka kincs.

Feketén szörnyű.

Vajon TE, hogyan álmodsz?

Ava(ta)r ...

Lehajtott fejjel bandukolva haladtam a fák között.

Két kezem a zsebemben nyugodott. Egyik lábam a másik után előre. Minden lépésnél feltúrtam a zörgő avart.

Nem emeltem magasra a lábam, hogy minél jobban belekeveredjek. Zörgő, zizegő, narancssárga, színes falevelek szinte táncoltak a lábam előtt. Élveztem a jó időt, a színeket, hiába november eleje, a tél még messze jár.

Eszembe jutott egy réges régi élmény.

Olyan negyedik osztályos lehettem, amikor a szüleim elküldtek Parádsasvár környékére, olyan roboráló tábor félébe, iskolaidőben. Alig voltam huszonhét kiló.

Csontrakétának csúfoltak a fiúk az iskolában,később Gajdahunyadvárrá változott egy Vajdahunyadvár beli osztálykirándulás alkalmával. De ez akkor már a tiszta szerelemről szólt. Csak én nem vettem észre a tyúk eszemmel, hogy szerelmesek belém a fiúk. Mikorra rájöttem, vége lett a nyolcadiknak is. Szóval Parád... Mindennap séta a levegőn Penészvirágok!-Kiáltotta a nevelő és elindultunk az erdő felé, vagy harmincan. Kaptunk egy almát uzsonnára.

Én kaptam a legnagyobbat, gyönyörű volt és gömbölyű.

Boldog voltam , mert egy kövérkés lány nagyon akarta, de nekem adták. Azzal a céllal, hogy "egyél mert még a csontjaid is zörögnek" Nem bírtam megenni az egészet.

El nem dobhattam. Amikor a szénsavas forráshoz értünk, megengedték, hogy fussunk, ki merre lát. Lefutottam a mélybe, a fák közé. A dagi lány is utánam futott. Derékig ért az avar. Eszméletlen jó volt beleesni, henteregni.

Ott, akkor elkunyerálta az alma megmaradt felét és boldogan befalta.

Még henteregtünk az avarban kicsit, azután felzárkóztunk a többiek után. A végén ez a lány nyerte meg a tortát is, ami annak járt, aki a legtöbbet hízik, amíg ott vagyunk.

Na és ő volt, aki megette a tejszínt is, a kakaó eddig sosem látott színéről .

Ma már neki adnám szívesen, de akkor fájt, hogy nem ehettem belőle.

Na, csak mert hízzon ő, ne én!   

Móricz és én...

Újra azt a szabadság vágyat éreztem, mint régen, gyerekkoromban. A vonat zakatolt, a nap sütött és én boldog voltam, hogy átélhetem újra gyerekkorom kissé kormos, hosszúra nyúlt, ablakon kilógós, vonatozós emlékeit.
A szél az arcomba vágott, de nem bántam.
Mosolyogva tartottam vissza a levegőt. Imádom az alföld végtelennek tűnő síkját. Szaladni volna kedved a napsütésben. Szinte érzed a megszáradt fű illatát.
Harapni lehetne a kristálytiszta levegőt. Egyszer csak a vonat megállt, valahol a végtelen mezőn.
Megéreztünk. Ház sehol, utca sehol.
Bakterház az egyetlen, amit látni lehet.
Kakaskukorékolás hallatszik és tyúkok kárálása.
Mint gyerekkoromban nagyanyámnál, a falusi porták környékén. Messziről feltűnik egy kis piros autó.
Ismerős, ismeretlen. Hamar oda érünk vele a kis falu könyvtárához. A zenészek és az emberek nagy sürgés,
forgásban vannak. A gyerekek izgatottan várják a sorukat. Üdvözlések, kézfogások. Végre zene szól és a gyerekek nagyon nagy élvezettel táncolnak. Jár a lábam, legszívesebben én is táncikálnék. Amikor megfordulok, szembe jön velem egy ember. Köpcös alakja ismerős.
Vajon honnan?
Nincs idő gondolkodni, kezdődik a koszorúzás.
Különösen büszke vagyok egyik "koszorús" tagunkra!
Majd a színdarab következik. Nem vártam nagy durranást, hiszen láttam, helyben lesz "megoldva".
Oldalról a kis köpcöst figyeltem. Mosolya nem szűnt meg létezni, amíg a darabot nézte. Kicsit nehézkesen kezdődött, vontatottan, jó magyar hegedűszóval.
De azután mire vége lett a könnyem csorgott… Nem azért, mert olyan óriási darab volt, nem azért, mert eléggé képies megoldásokkal volt fűszerezve.
Én olyan lelkesedést, olyan beleérzést nem láttam!
Amennyire fontos volt az embereknek, hogy jó legyen,
minden pontosan úgy, ahogy az meg van írva.
Kellő játékossággal, összeszokottsággal.
Nagy, nagy szeretettel és oda figyeléssel. Kicsi és nagy egyaránt. Egyszerűen azt éreztem, az embereknek nagyon fontos,
az, az ember, akiről szól a darab. Egy olyan helyen ültem,
és voltam egész délután, ahol még fontos a közösség,
az összetartozás. Egymásért, egymással tenni.
Az öreg nénitől kezdve a fiatal fiúig. A végén beszélgetések a rendezővel, íróval, kritikussal és természetesen a Két árva közül az "egyikkel". Mert, hogy ez volt a címe az előadásnak.

Móricz Imre vagyok...- fogta a kezem két keze közé és meleg tenyeréből óriási szeretetet éreztem felém irányulni.
Később együtt ültünk egy asztalnál és élvezettel hallgattam
az anekdotázását. Mások persze már untig hallották, de nekem mindez új volt.
Szívesen hallgattam.

Szeretném ismerni azt az embert, a nagy írót, apát, akiről szólt az egész nap. Nem a megírt könyveiből. De az életéből szeretnék tudni sokkal többet. Számomra sokkal érdekesebb az ember maga. Az élete, mint munkássága. Persze, nem mondom, hogy nem olvastam tőle. Nyilván fogok is, mint tettem nem régen.
De az ő élete számomra érdekfeszítőbb, minden könyvénél.

Kedves és egyszerű, normális emberekkel körülvéve arra gondoltam, hogy milyen jó nekem.
Mert van egy olyan barátom, akivel én mindezt megélhettem

Fogalmazhatnék szebben, de jobban nem...  

Csak egy kis semmi...

Emlékszem gyermekkoromban a nagymamám, ha rossz fát tettünk a tűzre, mindig azt mondta:

Hátra kötöm a sarkatokat! Vagy azt, hogy útilaput kötök a sarkadra! Ettől különösen féltünk, mert fogalmunk sem volt mi az. Csak óriásinak véltük és félelmetesnek, ami valami szörnyűséget képes tenni a lábunkkal. S, nekünk menni kell, otthonról. Jóval később mutatta meg a növényt, sétáink közben. Anyámmal együtt meséltek fűről-virágról.

Mi tátott szájjal hallgattuk. Legalábbis én!

Nekem maga volt a csoda, minden növény, bokor és fa. Imádtam, ahogy mesélt régi korokról, arról az időről is,

amikor a füveivel meggyógyította az én anyámat, az ügyvéd gyerekét is. Ami az után megmentette attól, hogy kuruzslásért börtönbe zárassa a helyi orvos.

Jó ember volt, és csendes, halk szavú, az én nagyanyám. Füvesasszony. Azt mondták akkoriban.

Fejem fölé tettem a nagy lapú levelet ernyőnek, táncolni, énekelni kezdtem a keskeny ösvényen, és beszívtam a rét minden illatát. Ma is itt érzem az orromban. Mint örökös csodát.

Már nem léteznek ezek a séták. Ma már nem megy senki, csak úgy, ki a mezőre... pedig milyen jó volt, friss levegőn, távolba nézni... virágot szedni, henteregni.

Jókat nevetni!

A semmin is...

Az én bringám...

borek naplóját olvasva jutott eszembe:

Körülbelül tíz éves lehettem, amikor végre megkaptam

életem első biciklijét!

Nagyon szép sárga és fényes volt.

Addig apám kopott, rozsdás, férfi bringájával próbálkoztam. Váz alatt, féloldalasan. Egész jól ment már. Azt hittem úgy normális biciklizni, féloldalt, állva tekerve.

Nem is tudtam megülni a feles bringán rendesen.

Apám hátul fogta az ülést, amíg elől kacsázva jártam.

Állandóan kiabálva vezényelt.

Amitől még bizonytalanabb lettem. Olyan kilengése volt a járművemnek, mint valami akrobatának.

Mert olyan lassan tekertem, hogy alig tudtam megtartani.

Több órai kiabálás és gyakorlás után, apám úgy döntött,

kivisz az országútra.

Féltem tőle, mert ismeretlen volt és bizonytalan voltam

(mint annyiszor azóta is, ismeretlen út előtt).

Ne félj! Foglak!:- mondta.

 Így hát mit tehettem dobogó szívvel, mentem.

Hegyes, dombos vidéken éltem akkoriban.

Én, aki olyan sík vidékről érkeztem oda, ahol a kis, méteres domb is hegynek tűnt nekem.

Szóval, kivitt...

Még a domb előtt a sima aszfalton ügyesen manővereztem. élveztem, hogy nem a földes, rögös úton haladok.

Egyre nagyobb volt az önbizalmam. Egyre gyorsabban tekertem, mert apám hajtott.

Tekerj! Tekerj!

Csak ezt hajtogatta. Igen ám!

Annyira belejöttem, hogy nem győzött utánam futni.

Így hát elengedett. De nem szólt! A dombon olyan gyorsan hajtottam lefelé, hogy lobogott a fenekemig érő hajam.

Hátra kiabáltam.

-Ugye milyen ügyes vagyok??

Nem volt válasz. Hátra néztem. Halálra rémültem.

Nem volt apám mögöttem!

Azonnal elbizonytalanodtam és repültem is bele a tarlóba!

A bicikli kormányon előre, fejjel lefelé!

Az orromba, arcomba fúródott a legalább húsz centisre

hagyott búza szára.

Ömlött a vér az arcomból orromból.

Apám lihegve, vörösen, főleg a méregtől, kiabált velem , álljak fel azonnal!

Nagyon leszúrt. Haza vitt, elmondta anyámnak mennyire ügyetlen vagyok. Többet ő ki nem visz!

Éreztem gyűlik bennem a dac. A " csakazértis".

Amikor elment otthonról kivittem a biciklit és magamtól, megtanultam egyedül. Már régen bicikliztem , mikorra észre vette. Azóta is így vagyok sok mindennel...talán szerencsére.

Sokszor jut eszembe ez, ha nehezen megy valami.

Vagy félek tőle, mit hoz az út vége... 

Simogató érzések ....

Fekszem az ágyon, féloldalt csecsemő tartásba gömbölyödve. Érzem ahogy közelít felém a testével.

Lassan araszolva, finoman.

Mindig közelebb.

Megérinti a ruhám.

A meztelen karom két ujjával végig simogatja, majd ráteszi a tenyerét finoman a csípőmre.

Egész tenyérrel simogat óvatosan, óvón, nagy-nagy szeretettel. Mennyire jól esik!

- Mi a baj?- suttogja.

- Eleged van?

- Dehogy! Csak szomorú vagyok kicsit -

mondom és magamhoz húzom.

Elönt a megkönnyebbülés és a szeretet hullámai vesznek körül. Ő is érzi.

A karom és a mellem közé fészkeli magát.

Szorosan a hátamhoz bújik egész testével.

Imádja, ha érezheti. Igazi férfi.

Csak el ne felejtse, amikor felnő, milyen kevés kell egy nőnek ahhoz, hogy a lelke könnyebb legyen.

Most még tudja.

Ösztönösen érzi.

Mennyi szeretet lakozik a kis lelkében.

Így fekszünk jó ideig.

Mininő a lábaimnál hever,s hagyja simogassam.

Miközben Kiskrapek engem ölel.

Jó és békés világ ez így.

Boldogságos.

Nem igaz, hogy nincs érzés egy férfiban.

Vele születik.

De hová veszik el, olyan sokszor....?