Az álmoskék ég gombolyag felhői lustán ringatóznak a tavaszi nap első sugarain.
Álmatagon hullámzanak a fák, miközben leveleik egymáshoz simulnak.
Úszó madárraj hangos csivitelése lebeg a város felett.
Minden olyan idilli, békés, mint amikor a festő a szivárvány színeivel varázsol a vászonra.
Rongyos ruhájában egy törékeny alak fekszik az utca hideg kövén.
Cserzett bőrét élvezettel emésztgette a könyörtelen idő.
Mellette egy szakadt nejlon szatyor, melybe belekap a szél, és zörgeti,
mintha halott csontokkal játszana.
Talán nem is játszik.
Talán egy segélykiáltás az arra sétáló emberek felé.
Embereknek , akik szánakozó vagy undorodó tekintete egy villanásnyit elidőzik
a férfi fájdalomtól gyötört arcán és mennek tovább.
- Biztos részeg -
Emberek, akik egyforma arcot viselnek....mosoly nélküli....az érdektelenség ráncaival rajzolt arcok...
nem látják a földre hullott szeretet szavakat, melyeket mélyre tapos a közöny...
nem hallják az odafigyelés elhaló sóhajait, melyek visszaverődnek a védekezésül épített falakról.
Rongyos ruhájában egy törékeny alak fekszik az utca hideg kövén.
Csukott szemei mögött furcsa képek peregnek.
Kitárt karokkal áll egy sírgödör szélén, mely félelmetesen tátongó szemüregként sötétlik.
Körülötte emberarcú sakálok üvöltenek hóhérruhában , halott lelkek bolyongnak magányosan.
Szűkölő sikítás szakad fel a meghasadt szívekből.
S miközben vért könnyeznek a bús fellegek és szétporladnak a remegő félelmek,
a Sors liliomból fon koszorút ősz fejére és megváltó csókot lehel homlokára...
Senki nem állt meg mellette, senki nem hívott segítséget...pedig nem volt részeg....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése