Régi ismerős.
Nem megfogható, nem... nem hozzáérhető.
Nincs színe, nincs tapintása.
Súlya van.
Nehéz mázsái, mely a mellkasomat nyomja.
Számtalan helyen, és helyzetben hajtottam álomra a fejem.
Aludtam fűben, laktanyában, sátorban, hóban, házakban, szállodákban.
Valahogy mindig egy kicsit otthon éreztem magam, mert olyanok vettek körül, vagy aludtak mellettem, akik társaim voltak.
Barátok bajtársak, társak, szerelmek...
És most itt ülök...
És nem pihentető...
Már próbálkoztam...
Áthajtottam magam az izomremegős, fájdalommal szigorító edzésen, üldögéltem a sarkamon.
Elcsitultam, majd újra háborodott a lelkem:
-Ez nem az én otthonom.....
Nézem az órát...
Figyelem a múló percek villogó kettőspont jelzőjét...
Várom, hogy álmosodjak...
Várom, hogy ne álmodjak szörnyeket...
Várom, hogy pihenjek....
Kellene....
Holnap megint nap lesz...
Döntéseket kell hozzak, felelősséget kell vállajak másokért, álmodnom kéne mások részére élhető otthonokat.
Vajon meddig bírom?
És azután?
Mennyi van még bennem?
És tényleg azt teszem, amit kell?
Biztos, hogy jó felé tevékenykedek, ez lenne az élethivatásom, vagy változtatnom kellene?
Úgy látszik, az agyamra megy a kialvatlanság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése