....ahogyan a két öreg áll megtörten a szemerkélő esőben.
Sanyi bácsi erősen őszülő haját még ezüstösebbé varázsolva az apró vízcseppek.
Pár pillanatig azt hittem kibírjuk.
Úgy éreztem mindegyikünknek ugyanaz járt a fejében: csak nem sírni.
De nem.
Margit néni apró, csillogó szemei elhomályosodtak, sarkukban könnycsepp kezdett el hízni,
majd legurult az arcán.
Ekkor megölelt és mindkettőnkből kitört a zokogás.
Mintha csak örökre búcsúztunk volna.
Sanyi bácsinak, annak az embernek, akinek az arca soha nem árulkodott semmiféle érzelemről,
és még a saját fia sem látott még sírni soha, elhomályosodott a szeme,
szája szélén pedig apró remegés futott végig.
Pedig szorította össze szegény, amennyire csak bírta.
Végül megszorította a kezem, majd tőle egészen szokatlan módon megölelt
és halk remegő hangon a fülembe súgta:
Feri, bocsásson meg nekünk.
Én nem tudtam válaszolni a sírástól.
Szégyeltem a könnyeimet.
Gyorsan beültem az autóba, és elindultam.
Ugyanúgy integetve és villogtatva az elakadásjelzőt, mint oly sokszor már.
Könnyeimen keresztül figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy áll ott integetve a két öreg.
Megtörten, a szemerkélő esőben és tudva, már semmi sem lesz a régi a mai nap után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése