Kavicsok...

Nem szerettem a szeptembert. Az első, sőt a legelső napot az iskolában.

Akkor ment a bátyám ötödikbe. Engem húzott maga után, mint valami dedósoknak való gurulós játékot, magyarázatra szoruló bátorságpróba kellékét, amit csak fogadásból hozott ki az utcára. Mosolygott is hozzá, pedig én tudtam, hogy legszívesebben bőgne, amiért rásóztak, de ha már így alakult, jobbnak látta megelőzni a haverok élcelődését.

- Csak a húgom. Beviszem, aztán jövök - Az első mondattal engem akart bosszantani, hiszen a legtöbben nagyon jól tudták, ki vagyok. A Simon kistestvére, egy kolonc az ellenkező neműek táborából. Szeplős képű, mackónadrágos vakarcs, a banda egyetlen tagja, akit még megpofozni sem lehet. Leszámítva persze a védelmezőjét, aki időnként megpróbálta meggyőzni önmagát és a többieket a törpék alkati adottságából származó tulajdonságok hasznosságáról. Így lehettem állandó és önkéntes labdaszedő, tóban lubickoló klott gatyások ruháit őrző, tucatnyi csúzlihoz töltényt gyűjtögető, magas fiúk vállán egyensúlyozva madárfészkekben kotorászó kakukktojás és versenybíró. Lassan megértettem és tiszteltem a fiúkban azt az alakoskodásoktól mentes, spontán beinduló versenyszellemet, amit fontos, de kívülálló szerepkörben figyeltem és önkéntelenül is elraktároztam. Mást is őrzök itt. Vérre menő harcok után maszatosra kent vesztes arcokat, a hierarchia lépcsőjén feljebb lépő bátortalan mosolyú pünkösdi királyokat, és az első sikerek ünneplőbe öltözött mámorát. Időnként elhúzom a függönyt, kihozok egy tárgyat. Mindig ugyanazt. Fonott kosár ormótlan füllel. Belenézek, keresem a három kavicsot, két szürkét és egy fehéret. Tudom, hogy ott vannak legalul, nádfonatba szorulva. Szeretném kivenni legalább az egyiket, a legkisebbet. De túlságosan mély ez a kosár. Gyereknek való feladat. Nem fér bele a kezem.

- Ilike, innen már egyedül is odatalálsz. Tudod melyik ajtón kell bemenned, nem?

- Tudom. Tölgyfa van rajta. Anyu tegnap megmutatta. Nézd! Hoztam egy makkot a tanító néninek.

Nem nézte. Elindultam a hosszú folyosón, megálltam a makkfa ajtó előtt. Kicsit tétováztam, aztán összeszedtem a bátorságomat, beléptem. A középső padsor negyedik padjában találtam egy üres helyet. Leültem. A szőke, határozott tekintetű kisfiú meglepődve nézett rám. Akkor vettem csak észre, hogy túl korán érkeztem. Ketten voltunk a hatalmas teremben. Négy évig ültem Géza mellett.