Közöny.......

Az álmoskék ég gombolyag felhői lustán ringatóznak a tavaszi nap első sugarain.

Álmatagon hullámzanak a fák, miközben leveleik egymáshoz simulnak.

Úszó madárraj hangos csivitelése lebeg a város felett.

Minden olyan idilli, békés, mint amikor a festő a szivárvány színeivel varázsol a vászonra.

Rongyos ruhájában egy törékeny alak fekszik az utca hideg kövén.

Cserzett bőrét élvezettel emésztgette a könyörtelen idő.

Mellette egy szakadt nejlon szatyor, melybe belekap a szél, és zörgeti,

mintha halott csontokkal játszana.

Talán nem is játszik.

Talán egy segélykiáltás az arra sétáló emberek felé.

Embereknek , akik szánakozó vagy undorodó tekintete egy villanásnyit elidőzik

a férfi fájdalomtól gyötört arcán és mennek tovább.

- Biztos részeg -

Emberek, akik egyforma arcot viselnek....mosoly nélküli....az érdektelenség ráncaival rajzolt arcok...

nem látják a földre hullott szeretet szavakat, melyeket mélyre tapos a közöny...

nem hallják az odafigyelés elhaló sóhajait, melyek visszaverődnek a védekezésül épített falakról.

Rongyos ruhájában egy törékeny alak fekszik az utca hideg kövén.

Csukott szemei mögött furcsa képek peregnek.

Kitárt karokkal áll egy sírgödör szélén, mely félelmetesen tátongó szemüregként sötétlik.

Körülötte emberarcú sakálok üvöltenek hóhérruhában , halott lelkek bolyongnak magányosan.

Szűkölő sikítás szakad fel a meghasadt szívekből.

S miközben vért könnyeznek a bús fellegek és szétporladnak a remegő félelmek,

a Sors liliomból fon koszorút ősz fejére és megváltó csókot lehel homlokára...

Senki nem állt meg mellette, senki nem hívott segítséget...pedig nem volt részeg....

Megérzés...

Csendesen pihegett a város az esti fülledt levegő ölelésében. Az utcák kövei ontották magukból a Naptól elcsent sugarak melegét.
A lány fáradtan nyújtózkodott, de szája sarkában apró mosoly bujkált. A nővérével együtt töltött este reménye csillogott szemében. Bár egy városban éltek, mégis ritkán volt alkalmuk találkozni, a feszített tempóban pergő napok elnyelték a lehetőségeket. Testvére egy hatalmas kórház vezetőjeként dolgozott, ő pedig nyomozóként, mellyel legnagyobb vágya teljesült. A mostani ügy azonban, vibráló félelemként költözött lelkébe. Egy sorozatgyilkos tartotta rettegésbe a környéket, aki brutális módon végezte ki áldozatait.
A csengő éles hangja szakította félbe, gombóccá gyűrött érzéseinek kusza képét. Az ajtóban ugyanaz a fekete, göndör haj, ugyanaz a tengermély zöld szem, ugyanaz az arc tekintett rá, melyet a tükörben lát. Öt perccel született később ikertestvérénél.
Mosolygós, boldog este. Vacsorafőzés, hatalmas beszélgetések, egy üveg bor és elsimult emlékek újraélése. Éjfél elmúlt, mikor kikísérte testvérét.
És utána, hörögve remegő álomfoszlányok töltötték be és szaggatták darabokra a piciny hálószoba békéjét. Az éjfekete utcák halvány képei, sötétben megnyúló gonosz árnyak sejtelmes vicsorgása. Egy cipő rettegően szapora kopogása az aszfalton, kihunyt lámpák üres fénye. Lebegve az álom és ébrenlét vékony határán, látta a fájdalomtól elmaszatolódott képekben, ahogy a női alak kabátját összehúzva, tengermély zöld szemével kétségbeesve keres valami megnyugtató menedéket. Mögötte a sápadt arcú gonosz vad tekintette követte törékeny alakját. Egy csontos kéz markol a fekete, göndör hajba, villan a kés, sikolt a kín, fröccsen a vér. És újból és újból lecsap a penge, kaszabolva, tépve a fiatal életet.
Izzadt, verejtékes álmából a telefon csörgése rángatta vissza a valóságba. Tudta, érezte, mit közölnek vele...

Drog nélkül...

A szürke falak között fájdalmasan sóhajt a görcsbe rándult, kibicsaklott élet. Már két napja nem jutott az adagjához. Nincs semmi az apró, ürességtől kongó szobában, amit eladhatott volna. Mocskos, vizelettől bűzlő takaróján összegyűrt teste kétségbeesetten küzdött az ordító kínok ellen. Sápadt, meggyötört arcán a bőr, mint elsárgult pergamen száradt rá koponyájára. Néha egy pillanatra felrémlett előtte a ködös távolban az erőtől duzzadó régi énje, mosolygó családja, egzisztenciája. Izmai remegése, végtagjai fájdalma azonban beletaposva a lebegő álomképbe, visszarántják a mélybe. Ketrecbe zárt állatként sikolt teste, miközben lidércárnyak táncolnak körülötte vigyorgó pofával. A húsba hasító félelem rugdosta egyre mélyebbre az elmúlás szennytől ragadó sírgödrébe. A felszisszenő izzadságcseppekben születő közöny gyönyörködve zabálja fel megmaradt erejét. Nincs, már nincs akarata, hogy csontos ujjaival ássa körömszakadtáig a menekülés útját, véres nyomokat hagyva maga után. Beletörődéssé szelídült vágyai csendben várják az utazást a semmi földjére...

Üdvözöllek!

Igen, Téged, ki meglátogattál.

Lépj beljebb, kastélyom hatalmas vasajtaja nyitva áll előtted. Megmutatom Neked a végtelen hosszú éjszakáim minden rejtelmes árnyát, melyet az alkony utáni új világ szült.
Ne félj! Ne menekülj! Megrémiszt a sötétség vibráló félelme? Vagy megbabonáz a titokzatos holdfényben csendben mocorgó rettegés? Semmi baj, csak az emberhangtalan magány botladozik a rideg falak között. Gyere utánam, hadd meséljek. Hadd meséljek a bűntudatról, ezernyi őrült gondolatomról.
Zsigereimben érzem, amikor közeledik a mohó éj és elindulok. Járom a halálszagú sötét utcákat, sikátorokat. Visszhangzik a fojtogató csendben a csizmám kopogása, ahogy a szemét és ürülék ízű mocskos járdán lépkedek. Kerülöm a lámpák fényét, kutatom a helyet, ahol már haldokolva pislákol a fény...érzem, testem minden pattanásig feszülő idegszálával érzem a közelségét. És meglátom. Koszos kartonpapírokon fekve egy férfi aludt. Csapzott, bűztől lógó haja eltakarja arcát. Talán jobb így...talán jobb, ha nem néz a szemembe...Ujjatlan kesztyűje nem takarja feketén világító körmét, sártól ragadt ujjait, melyben újságpapírba csavart piásüveget szorongat. Lassan letérdelek mellé, érzem, ahogy agyamban dübörög szívem dobbanása...aztán a következő pillanatban szétárad számban a nyakából szivárgó meleg vér...mohón szívtam és nyeltem, miközben éreztem, hogy testét megfeszíti a fájdalom, majd beletörődve, ernyedt izmokkal hagyja, hogy élete utolsó cseppjét is megigyam...

Gyere, gyere közelebb!

Ne félj....