Szerettem a kis érzékeny arcát.
Úgy simult bele a tenyerembe, mintha egy szép piros almát szorongattam volna.
Hagyta, hogy simogassam.
Nagy, világító szemeivel szomorúan fürkészett.
Valami olyasmit sugallt, mintha felmentést kért volna az élettől. Mintha megveszekedett bűneiért tőlem várna feloldozást.
Felmentettem.
Minden alól, ami csak létezett.
Az alól is, hogy olykor a lelkem legsebesebb pontjára tévedt, vagy, hogy tudomást sem vett vágyakozó énemről.
Mindent megengedtem neki.
Kivéve egyet.
Hogy mindenhonnan törölt, ami csak létezik kapcsolat.
Tudtam, hogy reménykedik egy-egy jeles napon, hogy megajándékozom az üdvözítésemmel, hogy legyen mibe marni. Na ezt már hosszú marakodás után nem engedtem többé meg.
Ezt is megbosszulta.
Nevettem rajta, hogy még most is elér a keze hozzám.
Még most is úgy érzem, hogy minden távolság fényévre szökött volna tőlem, ha gondolok rá.
Ilyenkor kiszabadulok az éterbe, vele vagyok, és nem ölt testet egyikünk lelke sem, csak valami érinthetetlen egyesülésünkben brillírozunk egymásba gabalyodva.
Eggyé válunk. Évek óta..talán évezredek óta.
Érzékeny ez a találkozás. Pont azért, mert fizikai mivoltában nem megjeleníthető fogalom.
Igen, fogalom.
Kedvem van minden héten írni róla.
Kedves nekem az emléke.
Amolyan megbecsült ellenség.
Hogy pont annyira nem bírunk egymás nélkül élni
a mindennapi csatáinkban, mintha a legnagyobb
egyetértésben lennénk.
Ez is szimbiózis.
Egymás nélkül így nem tudunk meglenni.
Akarjuk, hogy fájjon, közben meg beleszakad a lelkünk,
hogy ennyit vagyunk képesek egymásnak adni.
Ez is adás.
Fájdalmas és nélkülözhetetlenség paradoxonjába ragadt tündöklésünk.
El nem tűnő, el nem múló ragaszkodás.
Héjanász ez.
Megbecsült vérszerződés közöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése