A repterek a mennyország vízióját varázsolják lelkembe.
Jövő, menő életek, mindegyik csomagjába szeretnék
elrejtőzni, hogy magukkal vigyenek oda,
ahová épp tartanak és tarsolyomban önmagammal
bebújva a köpenyük alá, lopva magamba szívjam az érzéseik, mindennapjaik. Csak nézem őket, és kapkodom a fejem.
Emlékszem mikor először ültem repülőn rettenetes félelem hasított belém. Katasztrófafilmek peregtek le előttem,
és nem voltam benne bizonyos, hogy pár óra múlva nem csak egy sikoly leszek egy megtalált fekete doboz túlvilágon lebegő, darabokra szakadt molekulájaképp.
Egy Lánnyal mentünk egy hosszú hétvégés római kiruccanásra.
Eszméletlen nagy szája volt, és velem ellentétben kimozdíthatatlan volt örök vidám kedélyállapotából.
Nyugtatgatott mindenfélével, ahogy mindig is tette az alatt
a két hónap alatt is, amennyi ideje akkor már együtt
voltunk és még a rákövetkező két évben.
Olyanokat mondott, hogy: most hasítunk felfelé, és mindjárt egyenesbe jövünk, és az olyan mintha bicikliznél.
Gondolj arra, hogy mindjárt olyan magasan lehetsz, hogy képzeletben szarhatsz az egész világra, kimehetsz a mosdóba, leszarhatod őket. Vigyorgott rajta, hogy szorongatom a kezét,
és visszaszorongatta az enyém, de ez számomra nem a minden rendben megtestesülése volt, sokkal inkább az együtt halunk meg érzés cseppet sem felszabadító futó tűzként való továbbterjedése elmémben.
Temetés, szakadó esőben, takonnyal telt zsebkendők,
díszes koszorúk, vagy tesco gazdaságos virágok, kinek mit jelentettünk, és föld, sok-sok föld, imába zárt szavak:
jajj gyermekeim, hát hiába, minden út Rómába vezet,
de nem mindenki érhet oda.
Jelenések könyve 5/xy vagy tököm tudja. Biblia becsuk,
repül a kereszt és szerteoszlik a nép a fájdalom pusztájában. Egyedül maradsz és beszivárog az orrlyukadon a talajvíz.
Olyan egyedül, mint Odessza felé félúton, mész-mész
és egyszer csak kifogy a minőségi ukrán aszfalt alólad,
és egy földúton találod magad eltemetve, szekerek verik
fel a földutat, épp, mint két száz éve az ukrán anyaföldecskén. Aztán várhatod, hogy eljuss Odesszába, és a Fekete-tenger helyett áztathatod a popsid egy vályúban a puszta közepén. Lendíthetsz az ukrán falusi turizmuson, pláne, ha még a
borsodi tömegverekedések díszletébe illő hatósági zsigulikkal körbevesz a helyi karhatalom is, a hónap végére tekintettel útdíjat szedve a prérin. Majdnem pont annyi Hrivnyát, mint amennyinek megfelelő más valutáért eljuthatsz a pireuszi kikötőtől Le Havreig kamion matricákkal is. Na jó, kicsit túloztam, de mindenképp feljegyezhetjük, hogy Ukrajna
egy olyan ország, ahol a földúton is szednek útdíjat.
Matricát sajnos nem kaptunk cserébe, bizonyára elfogyott
a nagy forgalom miatt a semmi közepén.
Megismerkedésünk nem éppen egy romantikus szerenád palástja alatt zajlott. Nyári gólyatábor az ismerjük már meg picit egymást jegyében, mire ősszel elkezdjük magukba
szívni a közgazdaságtan alaptételeit.
Csapatépítés, már megint.. Nos, igen.
Emlékeim, nem olyan tiszták, hogy világos és tárgyilagos
leírást tudjak adni a történtekről. 18 évesen még nem tesz magáévá olyan bölcs gondolatokat az ember, mint szociális ivó, vagy fogyaszd mértékkel, de jókedvvel. Naná, mint később tudatosult bennem, a gyakorlati közgazdaságtan, az egyetemisták a legnagyobb közgazdászok. Az első gyakorlati tétel szerint keverj össze egy üveg akkori devizaárfolyamon
600 Forintos .... gazdaságos vodkát egy minőségi 500 Forintos alma lével így iható formában oldottad meg 1100ért,
hogy mikor felébredsz, olyan kérdéseket tehess fel magadnak, hogy kik ezek az emberek?
Mit bámulnak?
Mit keresek itt?
Hol van Anyám?
Kirakózni izgalmas dolog, és sokkal jobban fejleszti az agyat, mint a sakk, hiába mozgathatod utóbbiban még a szemétdomb császárát, a királyt is. A végén, ha kirakod egy ködbe burkolt éjszaka körvonalait, olyan örömöt élhetsz át, mint mikor
Da Vincire visszamosolygott a cseppet sem vicces Mona Lisa, készen, az alkotás örömét fájdalom nélkül égetve el az alkotó lelkében.
Hajnal fele elindultam felfele egy egri diákszálló épületében, már nem tudom, hogy nem volt erőm tovább menni,
avagy csak megtetszett az aktuális emelet linóleumpadlója ( bizonyára mert pont olyan, mint a többié emeleté ),
avagy azt gondoltam megérkeztem, mint a skót szénbányász
New Yorkban kimászva egy lélekvesztő skorbutos kabinjából
az ígéret Földjére anno, nagyon anno.
Útnak indultam a folyosón és tudtam, hogy 18-ra végződik a szoba száma, ahová beutaltak. Benyitottam, és a gravitáció hatalma által, hogy megemlékezzünk a fizika törvényeiről is, tompa puffanással pihenőt fújtam a hosszú lépcsőzés után. Kérdezz meg bátran egy tűzoltót! Ők bizony tudják, hogy fárasztó az a sok lépcső!
Onnantól nincsenek emlékek a birtokomban. Az emlékiratok megszakadtak. A régészek a következő emlékeket az előbbihez képest Krisztus után jó pár órával későbbre teszik.
Kinyíló szemek és bántó világosság, széthúzott függönyök, és idegenek. Két különböző női kacaj, és egy a seggemet csapkodó vonalzó, és egy a talpam csiklandozó fűszál.
Egy harmadik női reakció mérges nézés formájában,
csakhogy felkeltél, emlékszel?
Belehánytál a cipőmbe te állat!!
Nem volt kedvem emlékezni, és próbáltam visszavágni,
hogy ez most akkora tragédia? Közöltem, hogy Türkmenisztánban forradalom van, és lehet ledönti a Basi szobrát a népharag, és épp marcangolják lángvágóval
a bronzba zárt vezér nagyságát, mint anno a monumentális Lenint, utcai zavargások, kioltott életek, mi ehhez képest
a Te cipőd?
Nem igazán díjazta a kozmoszociális mentsváram, így hozzám vágott egy jó lenne ha elhúznék a picsába innen, finom felkérésképp távozásra, míg a seggemen abbamaradt a vonalzócsapkodás és az egyik kacajt felváltotta egy hát
ez nem normális bazd meg címke. Belemart a lelkembe
meg nem értett aggodalmam a türkmén felkelők oldalán.
A fűszál gazdája viszont pártfogásába vett, megkereste
velem a szobámat és levonszolt ebédelni az ebédlőként
szolgáló sportcsarnokba.
A 18 stimmelt, és csak egy emeletet tévedtem, 318 vs. 418.
Jó kis kapcsolat lett belőle. Nem volt nagy szerelem,
inkább az a kis racionális kapcsolatocska, olyan közgazdászos, mivel hamar HÖK tag lett, ingyen ihattam az összes egyetemi rendezvényen és különféle fesztiválokon, cserébe nem bántam, hogy a házi dolgozataim az Ő neve alatt magasztalják,
és magam kénytelen voltam silányabbakat leadni, nehogy hasonlítsanak. A kis közgazdász palánták második tétele szerint, egy kapcsolat akkor jó, ha racionális.
Én főztem Neki, Ő mosott rám, az üres pizzás dobozokat
pedig együtt szedegettük ki az ágy alól, és együtt vittük vissza a halmozódó sörösüvegeket a kollégiumi ellenőrzések előtt.
Neki éjjeli diákmelója volt recepciósként egy hotelben,
én pedig általában dolgoztam fordítóként, hajnalban és este elkapott a zuhanyzóban, ezen túl volt olyan hogy gyakran napokig nem láttuk egymást.
Nem volt min összeveszni.
A harmadik alaptétel szerint pedig, néha még a pénzvilág mintájára a kapcsolatok is összeomlanak, lásd fekete csütörtök 1929. és a közelmúlt gazdasági mélyrepülése.
Két év után Ő az Államokba ment cserediáknak egy évre,
én pedig a nyakamba vettem Olaszországot, pont feleennyi időre. Utána már érdektelenek voltunk egymásnak,
változtunk, de máig jóban vagyunk.
És ma már nem félek a repüléstől, épp ellenkezőleg,
ezerféle arc és az izgalom, hogy valamilyen nyelven a füledbe ordítják: bomba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése