Talán...

....minden rosszon túl kell rejtőzzék egy jó.

Talán minden seb begyógyulhat, még ha nem is nyom nélkül.

Észreveszed magadon, hogy egy dallamot dúdolgatsz az utcán. Nem tudod hol tanultad, hol hallottad, honnan jött,

de elmosolyodnak a veled szembe jövő emberek mikor hallják. És ettől kicsit te is elmosolyodsz.

Hetek, hónapok óta talán ez az első őszinte mosoly

az arcodon, a szíveden.

Keresed az okát, de tudod, hogy nincs.

És ennek megfelelően nem is találod.

Egyszerűen az idő.

Ezt mondod, meggyőzően, hogy aztán el is hidd.

Az idő és a belefáradás. A hit, hogy nem ébredhet az ember minden reggel ökölbe szorult lélekkel.

Az izmok is fáradtak, elernyednek.

Megadod magad a felejtésnek.

Hátradőlsz, elengeded magad, és azt mondod,

hát jöjjön, aminek jönnie kell.

És jön.

Meglepődsz, hogy jön.

Mennyire tud jönni.

És nem is rossz.

Sőt!

Nagyon jó.

Csupán annyi a különbség, hogy más, nem a megszokott ritmus, másak a színek, az illatok, a hangok.

Más. De jó.

Mindenképpen jobb, mint a görcs ott, legbelül,

valahol a gyomorszáj és a lélek kapujának koszos lábtörlőjén.

Lecsökkennek a távolságok, néha pedig nincsenek is.

Az idő fékezik, aztán egyszercsak megáll.

Úgy érzed, a felhőket is össze tudnád kócolni.

Vagy akár ki is fésülhetnéd.

Festhetnél rá szárnyat, mosolyt, örömet.

Vághatsz rajta kaput, melyen át a mennyországba jutsz. Találhatsz ki magadnak mennyországot.

Mert mindenható vagy.

Meglelted a békét.

A békét, ami csak a tiéd.......miközben hasalsz a frissen nyírt fűben, figyelve a serény hangyahadsereget.

Arra gondolok, hogy veled még a búcsúzás is szép.

Olyan méltóságteljes.

Mint az ősz.

Amikor még süt ugyan a fakó nap, de már nem melegít.

Nem történik semmi rossz.

Csupán lehull pár színes levél.

Csupán szép...