Amikor kilépett az ajtón, még nem tudtam, hogy mindent magával vitt.
Nem volt Nála semmi.
Üres volt mindkét keze és csak egy parányi csókot lehelt a szívemre, amikor elindult.
Nem nézett a szemembe.
Nem szólt hozzám, némán állt, nem szeretett búcsúzkodni.
Tudta jól, hogy én sem szeretek.
Nem ígért semmit és én sem neki.
Mindig csak úgy beállított.
Nem jelezte jövetelét sem vihar, sem más.
Mindig hívatlanul jött.
Alig akartam ajtót nyitni, olyan váratlan pillanatokban tudott betoppanni.
De most, hogy legutoljára elment, valami megüresedett bennem.
Nem tudom pontosan, hogy nevezzem.
Kerestem egy tapintható részt, egy megfogható valamit, de nem találtam.
És azt hiszem - és a bölcsek is azt mondják- nem kell keresni.
Amikor már nem tudod a pontos idejét, mikor lépett ki valaki az ajtódon...
Ha nem tudod, mikor hallottad a hangját utoljára...
Akkor vége..valami kötelezően elvárt, megérkezését sürgető valaminek.
Amikor egy kis nyugalomra vágysz csak és nem arra a felkavaróan csodás, forró, olykor szánalmasan megalázó, de kivételes valamire.
Most itt tartok.
Keresem magamban, de hűlt helyét találom és most örülök ennek.
Nem égtem ki...gondolom csak megértettem valami fontosat.
Nyom nélkül tűnt el belőlem a szerelem...
/ visszanézve az elmúlt 25 évre.../
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése