A minap temetésen voltam. Nem mondhatnám, hogy felemelő érzés temetésekre járni, de mindenképpen gondolkodásra, egyfajta számvetésre sarkallja az embert.
(Drága megboldogult nagymamám az utolsó éveiben sportot űzött abból, hogy temetésekre járt.
Nem, nem ismerősökére, rokonokéra, hanem az újságok anyakönyvi híreiből kinézte az időpontokat és elment.
Nem tudni miért.
Talán felkészült a közelgő halálra, és belenevetett a torz pofájába.
Nos ez a nagymamám mondta időnként ilyen temetésekről hazatérve, hogy "Jaj fiacskám! Gyönyörű temetés volt!" )
Szóval temetésen voltam. Egy szomszédomén, aki nem volt öreg. Bő negyvenes. Rákos volt. Becsületes, szerény, dolgos ember. Három leány gyermekét nevelte fel és tartotta el egyedül kőműves segédmunkás jövedelméből, mert a felesége húsz éve elhagyta. De nem is ez a lényeg.
A temetésen alig voltak. Talán tízen.
És ebbe azt hiszem a papot is beleszámoltam.
Elgondolkodtam, hogy vajon mi is az emberi élet értékmérője. Számít-e az, hogy hányan állják körül önsajnálat fájdalmától eltorzult arccal a koporsónkat?
Mi határozza meg földi létünk értékét?
Biztosan értékmérő az, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után. Mit hagyunk itt a hét és fél méter körmön, a tíz és fél méter hajon, a huszonhat köbméter vizeleten, a harminc tonna székleten és a tíz-tizenöt liter könnyön felül.
Írtunk-e könyveket, építettünk-e hidakat.
Hagytunk-e lábnyomot a Holdon, vagy diktátor hadvezérként hány emberélet kioltása szárad a lelkünkön.
Ezek mind-mind meghatározzák az értékünket.
Azonban én úgy érzem, az igazi értékünket az fogja majd meghatározni, hogy hány embert nevettettünk meg,
hánynak mondtuk meg az igazságot, hánynak adtunk enni amikor éhezett, inni, amikor szomjazott, takartunk be,
ha fázott.
Hány ember arcáról töröltük le a könnyet.
Hány új életet adtunk a világnak.
Hány embertársunk gondol majd ránk szomorú szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése