A múlt héten mikor beköltözhettem az új irodámba a fal egy viszonylag nagyobb felületét teleaggattam apró képekkel, képeslapokkal, olyan pillanatok emlékeivel, melyek valamiért magukhoz láncolták a lelkem egy zsebkendőnyi darabját. Lapok, amiket hoztam a a világból, vagy kaptam a környezetemtől, minthogy szívom magamba a világot ahogy tudom, olyanoktól is akik más kultúrák szülöttei a világ egy távoli pontján és még nem volt szerencsém őket személyesen megismerni, pusztán hosszabban leveleztünk valamelyik közös nyelvcsatornán, mert távol élnek.
A régi, kopott, fekete-fehér képeslapok is képviselve voltak, azokból az időkből, amikor az üzleti érzék áruvá kezdett tenni egy impozáns épületet, hidat-tájat vagy bármit, tehát attól kezdve, hogy megjelentek a képeslapok.
Hoztam egy nagy faliórát is, a papámé volt.
Antik darabnak mondható, de az ócskásoknál is a filléres darabok számát gyarapítaná, mert annyira mégsem régi.
Ma rám tört egy pillanat, és végigvezettem tekintetem
ezeken az apróságokon, melyektől azt reméltem,
hogy mindenhol képesek megvédeni a világtól és lassan leszedegettem őket, mire a jobb kezem árnyékában összerendeződtek, a bal már húzta is ki a fiókot.
A másik irodát jobban szerettem, ott jó helyen voltak,
ők is jól érezték magukat a falon, mindig becsuktam
az ajtót és csak 10-15 ember jött be naponta,
ők pedig kopogtak, így egy röpke kis időm mindig maradt,
ha csak pillanatnyi is, hogy kiszakadjak a gondolataimból
és világot váltva a profitorientált valóság szekértoló
láncszeme lehessek ismét.
Itt más a helyzet, megígértem, hogy az ajtóm nyitva lesz mindenki előtt és több az ember, szerteágazóbbak a koordinálandó feladatok, nagyobb a jövés-menés.
Csak akkor csukom be az ajtót, ha Anyámmal
beszélek pár percet.
A szuveníreket, két nagy térképpel helyettesítettem,
egy magyarországi fiókokat és egy, csak a pénzügyi régió fiókjait kis körökkel jelölővel. A célorientált piaci racionalizmus alapján, vicces plakátok formájában, apró betűkben megjelenő lelketlenség, mely beszippantja
a gyakran kilátástalan emberi sorsokat és igyekszik a kamatlábak bűvöltében a konkurenciától is elszipkázni
őket nem megfelelő tér számukra.
Bizonyára vacogott itt a lelkük, így őket megtartom
a szűkebb környezetemnek. Akik valamiért, bármiért,
de közel kerültek hozzám, akiket szeretek.
Ettől határozottan jobban érzem magam,
és beleestem abba a kellemesen ringó illúzióba,
hogy kiszakíthatom magam a világ sodrásából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése