Láttam, hallottam, éreztem amint hullámok örvénylettek
a pici öböl fele, nagy robajjal megtörtek a mozdulatlan sziklákon, majd sebesen végigfutottak a parton.
Tompa, állandó, soha nem szűnő mormolásként hatott
rám a hang mikor a víztömeg a sziklákhoz érkezett.
Figyeltem néhány keringő sirályt, őrületbe kergetett a rikácsolásuk. Addig bolondoknak néztem azokat,
akiket taszított a tenger közelsége, de már világos volt,
némely ember miért nem képes elviselni a tenger
mindennapi érintését.
Hol gyászosan, dübörögve futnak a hullámok,
hol halkan neszeznek, mint a padlás lomjai közt cikázó egér.
Egy pillanatra sem hallgatva el felőrölve az ember idegeit.
Van a kíváncsiságomnak egy rejtett magja,
amely tudni szeretné, miért pendültek meg bennem feszült érzelmi hullámok, akkor és ott.
Mikor felidézem magamban a szituációt, pillanatokra átélem annak a gyereknek a kétségeit, akire rászólnak,
hogy ne kérdezősködjön, és némaságra ítélve fürkészem
tovább a lelkem körül lebegő titkokat.
Mostanában viszonylagos szélcsend van bennem,
és a némaságban gomolygó titkok is, minta hátrébb
kerültek volna, távolodnak, a fények kopottabbnak tűnnek,
és én érzem a távolodás nyugalmát, amely egyben a mély közeledés extázisa is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése