Körhinta ...

Álltunk ott egymás mellett, és csodálattal meredtünk az épületre.

Nem sétálunk kézen fogva, hiába tekinti ezt a legtöbb ember a közelség egyik legegyszerűbb kifejező szimbólumának.

Ki gondolná, hogy két a gondolataik mély kútjában,

a zavaros vízben megjelenő és visszanéző arc nem vonzódik

az ilyesmihez.

Pedig nem.

A kín és a boldogság téglái hevertek előttünk a művészet trónján felhalmozva.

A cárizmus elnyomatása és a gyötrelmes rabszolgamunka által emelt, később a kommunizmus egyenlősített rabszolgamunkája által renovált épület. Könnycseppek és téglákba zárt mosolyok. Mikor az orosz jobbágy hosszú rabszolgamunka után búcsúzik

a Névától és szemében könnycseppekkel az útra gondol,

ami előtte áll, míg megérkezik a kis falujába valahol távol

a sztyeppén és körülugrálják sovány kis csemetéi.

Az asztalon káposztaleves fatányérokon, és tűz ég a kunyhóban, mely felélénkült apa hazatérésével.

Csak egy pillanat volt, fájdalmas tudatában voltam, hogy nem állhatok ott hosszú napokat, talán akkor máshogy látnám, más lenne az arca, ruhája, a színe, a tartalma, ahogy minden pillanatnak más a mondandója, olykor ugyanazon a helyen is.

Érezte, hogy forog az agyam, bár nem néztem rá, de oldalról éreztem az enyhén felém tekintő pillantást, amivel azt mondja, nézd csak nyugodtan, éld csak át, képzeld el, és már ott is vagy a 19. század derekán. Talán átéltem valamit a régi szépségéből, talán nem, tudtam, hogy teljesen nem lehet az enyém az élmény, de morzsákkal is beértem, ha nem hódíthatom meg a maga egészében. Hiszen még magam sem ismerem.

Mikor bementünk, egy szinte beszélő szobában végighúztuk az ujjaink a könyvek gerincén, melyek a plafonig érve sorakoztak magas polcokon.

Ahogy az ujjaim lassan-lassan tovább vándoroltak éreztem a beléjük zárt sorsok illatát, és bódítólag hatottak rám.

Arra gondoltam, hogy kinéznek a könyvekből, lelökik magukról a földet és felülnek, azt mondván, gyere, itt vagyunk,

ismerd meg izgalmas életünk.

Átszellemülésem talán az egész nap becsülettel ivott vodkának

is volt betudható, de ez mit sem számít.

Pár órával később, mikor már a balett kecsességét szemlélve Anna Pavlova lebegett lelki szemeim előtt, avagy a művészet égi asztalánál a kifinomult mozdulatokba zárt emberi esetlenség megtestesülése. Éreztem, hogy szerencsés ember vagyok. Korántsem azért, mert a balett segít megemészteni a kínt,

békét ad a léleknek és elmélyíti az örömöd.

Cseppet sem ezért.

Sokat, pokolian sokat kellett belül küzdenem magammal,

és gyakran éreztem úgy, hogy magamban elmélyedek a meg nem értettség mocsarában, hiába épült az életem épp jó irányban egyébként minden téren.

Hiába tettem a dolgom, szorgalmasan, azt szem előtt tartva, hogy ha hamar és jól oldom meg a feladataim, összpontosítok, akkor utána elengedhetem a gondolataim és a tollam, és önmagam lehetek.

Hiába.

A félelmek csak kísértetként kóboroltak a lelkemben, míg mostanra már messze járnak. A múltban azt gondoltam,

soha nem fog eljönni az a nap, amikor ez megtörténik.

Ma már másként tekintek a gondolataimra, elfogadtam őket, mert elfogadta őket.

Ma már nem félek a hínártól, és távoli a világ minden aljassága és mocska, felszínessége és figyelmetlensége.

Nem számít.

A lehetőség mindenkinek adott, hogy legyen egy saját világa,

és ez nem illúzió. A Te világod, és van rá lehetőséged, hogy a kulcsát egy tenyérbe helyezd, és Valaki óvatosan benyisson oda, ahol már valóban csak Te vagy, az életed szükségtelen hordalékai pedig fennakadtak a küszöb zátonyán.

A félelmek furcsa jószágok és nehéz velük bánni.

Sokáig nehezen bírtam megérteni, hogy olyan krízishelyzetekben, mint egy családtag elvesztése, és komplikált egyeztetések külföldi pénzintézetekkel, játszmák szövevénye körülöttem, reklámkampányok összeszervezése, amik az emberek többségének belül nagy stresszt okoznak,

hogy lehetek a végletekig összeszedett és tárgyilagos, míg máskor amikor nem hullámzik a felszín elgondolkodom,

és megborzongok attól ami a fejemben zajlik és ettől szinte kívülállóként tekintek a világra.

Ennek kapcsán, mivel személyesen megígértem három embernek is, és mások is kérdeztek ez ügyben leírom majd mi szülte ezt a nevet, milyen régi félelmek, és milyen néha-néha feltámadó belső szelek erősítették ezeket ahogy haladtam a kis utamon a múltból a jövőbe.

Azonban ehhez szükséges a megfelelő, a leírásának kedvező belső állapot, talán egy komor esős napon.