Kellett volna várnom. Gondolkodnom.
De a szó is, gondolat is megakadt az áramlásban.
Te láttad, merre tartok, s én csak figyeltem, mennyire veszel részt abban a folyamban, amit magamból teremtettem.
Beletoppantál. Pedig néha elszólított belülről egy hang,
de aztán visszatértél arra a hullámhosszra, amit tőlem érzékeltél. Ez egy részről nagy, nagyon nagy, más részről lopás.
Mit nyújtod a kezed afelé, ami nem is a tiéd?
Mit kérsz ebből?
Furcsán üresnek látszik most minden, mert nem érzed,
hogy tovább vinnélek.
Megtorpantam én is, mert nem bírom azt a terhet,
amit te tudtál nekem adni.
Teher.
Minden, ami megoldatlan számodra, az nekem is egy feladat.
És a mérlegen pluszként jelenik meg, ami egyébként mínusz.
De hagyom a mérlegedet.
Hagyom, hogy te hozd nullára..
Akkor talán tudok mit kezdeni veled.
Addig csak szívod belőlem, amit magadnak szeretnél megkaparintani.
Én vagyok. Puszta-én.
Nem olyan semmi, mint amilyennek eddig érzékeltem.
Sötét, hideg, s a legmelegebb éjjelen is a vastag takaróm alatt cidrizek, mert olyan sok, amit most elveszteni látok.
A príma matéria nélkül kell mennem tovább.
Nem kereshetem az értelmet, hiszen ha keresem,
megveszekedett leszek.
Egyedüli utamon csak én vagyok, aki megmenthetem magam. Szélsebes ütemem alább hagyott, lassul a lélek,
s hiába törekszem, felesleges, mindez nem hajszolható.
- buta voltál - szól egy visszhang. - majd megtanulsz csendesen kilábalni.
