Eltévedtem....

Csak ott. Belül valahol eltévedtem.  

A templom ajtaja kinyílt, puha léptek törték meg a

néma csend töredék-szimfóniáját.

Kétségtelen, hogy egy másik dimenzióban találta magát. Ismerős volt a kép, de valami mégis érintetlen maradt számára. S ez a képtelen lelepleződés.

A láthatatlanságukba csomagolt kis feszület.

- Te azt hiszed, hogy el tudsz teljességgel tűnni?

- Nem hiszem - mondta lekezelő hangon - eltűntem.

Nem látsz többé, hiába is tekintgetsz.

- Őszintén szólva - nem is érdekel.

Kabátját összehúzva védekező állásba került a padsorok között. Beszélt magában, fogai közül fel-felszisszenő hangja kövérré erősödött tónusaiban volt valami vibráló félénkség is.

Aki nem ismeri, nem veszi észre, de én vele lélegzem évek óta minden álmomban és éberségemben.

Hogy ne ismerném?

Persze, hogy igen.

Fejét az előtte álló pad szélének döntve imádkozott.

Láttam, hogy kegyetlen önvallomásokat tesz, s ez a megadó testtartás is ezt sugározta belőle.

Feje fölé szálltam, megsimogattam kopaszodó fejét.

Belehúztam magam az illatába, és a bőre alatti szövetekbe költöztem.

Csak egy helyet nem láttam.

A mellkasában a tűzvörös, élénk, szív helyett egy jégcsap fagyasztotta éber-béna testét.

- Hagyj! - kiáltotta.

- Szeretnéd, mi?

- Akarom. Ha akarom, eltűnök egészen, csak kérlek,

ne vedd el tőlem a magányomat.

- Dehogy veszek el bármit is.

....Adni akartam, s te félreértetted mindvégig azt is...