Igen, Téged, ki meglátogattál.
Lépj beljebb, kastélyom hatalmas vasajtaja nyitva áll előtted. Megmutatom Neked a végtelen hosszú éjszakáim minden rejtelmes árnyát, melyet az alkony utáni új világ szült.
Ne félj! Ne menekülj! Megrémiszt a sötétség vibráló félelme? Vagy megbabonáz a titokzatos holdfényben csendben mocorgó rettegés? Semmi baj, csak az emberhangtalan magány botladozik a rideg falak között. Gyere utánam, hadd meséljek. Hadd meséljek a bűntudatról, ezernyi őrült gondolatomról.
Zsigereimben érzem, amikor közeledik a mohó éj és elindulok. Járom a halálszagú sötét utcákat, sikátorokat. Visszhangzik a fojtogató csendben a csizmám kopogása, ahogy a szemét és ürülék ízű mocskos járdán lépkedek. Kerülöm a lámpák fényét, kutatom a helyet, ahol már haldokolva pislákol a fény...érzem, testem minden pattanásig feszülő idegszálával érzem a közelségét. És meglátom. Koszos kartonpapírokon fekve egy férfi aludt. Csapzott, bűztől lógó haja eltakarja arcát. Talán jobb így...talán jobb, ha nem néz a szemembe...Ujjatlan kesztyűje nem takarja feketén világító körmét, sártól ragadt ujjait, melyben újságpapírba csavart piásüveget szorongat. Lassan letérdelek mellé, érzem, ahogy agyamban dübörög szívem dobbanása...aztán a következő pillanatban szétárad számban a nyakából szivárgó meleg vér...mohón szívtam és nyeltem, miközben éreztem, hogy testét megfeszíti a fájdalom, majd beletörődve, ernyedt izmokkal hagyja, hogy élete utolsó cseppjét is megigyam...
Ne félj! Ne menekülj! Megrémiszt a sötétség vibráló félelme? Vagy megbabonáz a titokzatos holdfényben csendben mocorgó rettegés? Semmi baj, csak az emberhangtalan magány botladozik a rideg falak között. Gyere utánam, hadd meséljek. Hadd meséljek a bűntudatról, ezernyi őrült gondolatomról.
Zsigereimben érzem, amikor közeledik a mohó éj és elindulok. Járom a halálszagú sötét utcákat, sikátorokat. Visszhangzik a fojtogató csendben a csizmám kopogása, ahogy a szemét és ürülék ízű mocskos járdán lépkedek. Kerülöm a lámpák fényét, kutatom a helyet, ahol már haldokolva pislákol a fény...érzem, testem minden pattanásig feszülő idegszálával érzem a közelségét. És meglátom. Koszos kartonpapírokon fekve egy férfi aludt. Csapzott, bűztől lógó haja eltakarja arcát. Talán jobb így...talán jobb, ha nem néz a szemembe...Ujjatlan kesztyűje nem takarja feketén világító körmét, sártól ragadt ujjait, melyben újságpapírba csavart piásüveget szorongat. Lassan letérdelek mellé, érzem, ahogy agyamban dübörög szívem dobbanása...aztán a következő pillanatban szétárad számban a nyakából szivárgó meleg vér...mohón szívtam és nyeltem, miközben éreztem, hogy testét megfeszíti a fájdalom, majd beletörődve, ernyedt izmokkal hagyja, hogy élete utolsó cseppjét is megigyam...
Gyere, gyere közelebb!
Ne félj....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése