macska....

macska egyedül kóborol a málló szagú sikátorok között.

az ég éppen lecsapni készült teljes hadseregével a papírdobozváros fáradt homályára, ahogy a vibráló éjben riadtan tért ki a hold az árnyéka elől.

macska menedéket keres.

egy fellobbanó fényt, és közben vizes rongyokból gyűrt labdát kerget... vagy csak egy álmot, ahol élheti az úri macskák gombolyagboldogságát

macska nem érti a világot.

túl magasak neki a csúszós ereszek, túl mélyek a csatornák és túl sokáig esik az eső, egy olyan éjszakán, amikor ingó tengerré válik az út

macskát gyomorszájon vágja az éhség.

meleg tejjel átitatott szavakra vágyik, bajszán táncot járó morzsákra, melyek apró ölelésekként szárítják fel körülötte az ázott érzéseket

kopogó lépések illata száll a tapadós újságlapok között.

Ő lehajol, hogy felvegye a tócsában megcsillanó holdsugarat, s vele együtt hazavigye macskát, mint egy párát lehelő, riadt kis csomagot

macska új életre talált.

szeretik.

pedig csak egy névtelen, girhes, csurom vizes macska... ami nem is olyan kevés...

* Tudtam, hogy valamiért megszületett ez az írás. Csak nem tudtam pontosan hogy kinek, miért, minek... Most nagyon aktuális. Nekem.

Ma, amikor megláttam az esőtlen térben, nagy fekete ernyőjébe burkolózva, helyére került ez a puzzle is.

És amikor két kölyökmacska szegődött nyomomba a néptelen utcán, egész tisztán éreztem jelenlétét.

Ezért Neki adom. Szeretettel.