Hát kimondtam....

Iszonytosan nehéz most, de hiszem hogy meg kellett tennem, mert így a helyes.

Napok...mit napok??
Ezer éve már hogy vívódom...

Annyira jó volt hogy eltűrtem mindent még egy kicsiny pillanatért, és közben szűköltem hogy jaj mikor jön a következő "égi" áldás.
Féltem...

Nagyon féltem hogy mit talál ki.

Rettegtem, mert tudtam nem védhetem magam...képtelen vagyok támadni.

Emlékszem mikor a téren álltunk, és elindultunk masszázsra.

Akkor nem tudtam hogy ez a születésnapi ajándékom Tőle.

Mikor kimondta, hogy hova megyünk, egy pillanat törtrésze alatt végigrobogott az agyamon hogy milyen jó lesz.
Aztán jött a pánik, a félelem.

Most jó lesz.
De holnap?

Vagy holnapután?
Mikor az ajándék, az adakozás nem lesz más mint szörnyű fegyver.

Úgy, mint a közös vacsora, a megivott bor...az együtt töltött kellemes pillanatok.

Amikor az adakozás már degradálódik váddá.

Hogy ingyenélő vagyok..hogy én nem adtam semmit.

És kimondódik:"15.000,- forint a felejtés bére....

Megalázó volt....nem tudtam mit mondani....

Nem tudtam felhozni semmit...

Nem emlékeztem, ki mikor mit fizetett...mennyit adott...mennyit kapott...

Biztosan tudtam volna mit mondani...számszerűsíteni, ha nagyon megerőltetem az agyam...de képtelen voltam...
Rajongtam Érte..

Nem számoltam...nem listáztam...nekem csak a pillanatok íze maradt meg amikor már majdnem azt hihettem SZERET....

Rajongtam érte...és most félek Tőle...
Szeretem

Szeretem, de megértettem..szabadon kell engednem, mert így rettegve csak bántanám a félelemtől nem kimondott szavaimmal, az elhallgatásokkal, a hazugságokkal....

Igyekszem vigyázni Rá, mert néha Neki is jól jöhet a segítség.

-