Olykor csönd vagyok, mely egekig ér
és fáj, hogy a szavak árnyéka ül rám,
hiszen minden versem csupán addig él,
amíg tükrözi lelkem igazát.
Olykor csönd vagyok, keserű magány,
panasznéma gyász, komor fájdalom,
olykor tűnt remény szívemben a vágy,
s bánattá bágyad büszke homlokom.
Olykor csönd vagyok, boldogtalan árny
múlt-gyötörte szív, átkos üresség,
olykor minden napom rejtelem s talány,
fészket épít bennem a kétségbeesés.
Olykor csönd vagyok, és rossz íze van
a bús sóhajnak, mely ajkaimon ül
acsargó vágyak közt minden régi szavam
öledbe hajolva újabb csöndet szül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése