kérdések.....

Nem értem!

Miért kell ezt csinálni?

Hirtelen több időt töltök ott. Nézelődök, olvasgatok, és néha írok is, vagy válaszolok. Ott találtalak Téged is. Talán kapaszkodok egy hitbe, hogy lehet még szerencsém újra. Azt hiszed jó? Tévedsz. Nem élvezem. Látom, hogy jössz, mész, olvasol. És közben tudom, hogy szerelmes vagy. Mondhatsz bármit. Nem vagy az enyém. Persze azért Veled vagyok, és ha kell, segítek ahogy tudok. De azért ez nem könnyű. Érezni, hogy bár olyan közel vagy és mégis olyan messze. Azt hiszed könnyű megállni, hogy ne viselkedjek férfimód? Azt hiszed könnyű a megtartóztatás? Pokolian nehéz, de hiszem, hogy így kell lennie. Mert egy szebb jövő felé tartasz. És bár nem hiszed fontos számomra hogy végre boldog légy. Meglehet, jobb lenne végleg lelépni az életedből. Egy csomó félsz eltűnne. Nem kéne azon töprengenem, hogy vajon ma támadsz, vagy simogatsz. De nem tudok. Egyelőre nem. Vannak még függő dolgok, ígéretek. De ahogy fogynak, teljesülnek, talán eljön majd az a nap, amikor végleg elmegyek. És majd néha messziről, az árnyékok közül nézlek csak meg, hogy boldog vagy-e még.

Igen kompenzálok ott azon az oldalon. Kompenzálom, hogy mennyire hiányzol. Hogy mennyire vágyom az ölelésre. Észrevetted, hogy a két utolsó alkalommal már érintésed sem volt?

És most vádolsz, hogy csajozok!

Még ha tenném is, miért zavar? Félsz, hogy találok, és végleg eltűnök? Nem lesz a hasznos ember? Nem lesz, akit hívni lehet, mert szeret annyira, hogy menjen mindent félre téve? Vagy, hogy nem lesz, akibe bele lehet rúgni stressz oldásként? Hogy nem lesz szolgáló?

Nem akarok kapcsolatot.

És tudod miért nem?

Mert én hozzád tartozom.

Ennyi. Talán Neked is elmondhatnám mindezt, és nem ide kiírva. De mi értelme lenne? Semmi. Beszélsz a megértésről, a bizalomról, a hitről. De pont ezek hiányoznak. Tartasz, mint egy hasznos tárgyat. És közben féltékenyen gondolsz arra, hogy esetleg más is kézbe vehetne és használhatna.

Féltékeny vagy.

Pedig tudod, hogy nincs okod rá. Tudod, hogy túlságosan szeretlek. De azért jó érezni a hatalmat felettem. Emlékszel? A múltkor feltettem egy jó pár kérdést. És nem válaszoltál. Nem véletlenül kérdeztem. Érdekelt volna a véleményed, mert éreztem a kérdéseim kiváltó okát. Így éreztem.

Valami meghalt bennem akkor aznap. Igaztalan voltál. Nem kellek, de azt nem engedheted, hogy másnak kellhessek. Mint egy kislány ki megunt babáját inkább szétszaggatja csak, hogy más ne játszhasson vele.

Te tudod. Elfogadom. Lassan minden ígéretem letudom. Megteszem mindazt, amit valaha megígértem, és akkor távozok.

Azt hiszed, Évától akarok külföldre távozni?

Hát nem. Nem bírom a fájdalmat, amit okozol. Úgy bántasz, hogy közben mást szeretsz. Szerinted milyen ezt megélni?

Szerinted milyen azt tudni, hogy legkisebb bűnöm is százszor akkora, mint szerelmed legnagyobb hibája? Milyen érzés azt tudni, hogy azt, mit másnak megbocsátasz, azért nekem fejem veszed?

Azt hiszem ismét léptem egyet. Megint kicsit halottabb a lelkem, és nagyobb a kő a mellkasomon.

Hát ez van…